Üdvözletem!
Nos, én se hiszem el, de sikerült. Még augusztus van, és teljes igyekezetemet bedobva össze tudtam hozni a Deathwish 3. részét, avagy a végül két részre bontott előző fejezet folytatását. Eredetileg ezt rövidebbnek szántam, de végül pont hogy hosszabb lett, szóközök nélkül is átlépve a 30 ezer karaktert. Szóval aki nem fél a szavaktól - főleg, ha olyan idióták sztoriját mesélik el, mint Deathwish -, annak lesz most olvasnivalója! A következő részt meg... maradjunk annyiban, hogy őszre mindenképp hozom.
Jó szórakozást. :)
Igyekeztem gyorsan megtörülközni, de éreztem, hogy remegve csinálom ezt. Féltem kicsit a Sintheával való szembesítéstől: ő tipikusan az a fajta nő, akivel nem szeret vitába kezdeni az ember. Volt egy kis agresszív természete, ami általában ilyenkor bukik ki igazán belőle. Egyszer például azon veszekedtünk, hogy hova állítsuk fel a hátsó kertben a hintát, Sinthea pedig olyan erőteli, harcias hangon teremtett le, hogy végül az egészet én állíthattam fel az általa kijelölt helyre. Meg után még füvet is nyírhattam és a kertet is gazalhattam ki, csak a biztonság kedvéért.
Érthető hát, hogy nem szívesen akartam ebbe belekezdeni, de muszáj volt. Úgyhogy felkaptam hát egy új ruhát, és siettem is ki a konyha irányába. Menés közben belestem a nappaliba is, ahol Johann nagy bedobással folytatta a fronton történtek mesélését, az általa hozott játékpuskákkal szimulálva. A kölykök meg élvezettel lesték azt, még az amúgy kevésbé erőszakosabb Kristof is. Mert ha saját magáról kellett beszélni, akkor meg kell hagyni, hogy tényleg tudott az öreg.
Folytattam utam, a konyvába érve pedig azt láttam, hogy az asztal már meg is volt terítve. A pulton már ott sorakozott a koenegsbirger klipsesie vagy mi a tököm, meg a dampfkatoffein. Ezek mellé Sinthea végül még egy egész sült csirkét is bedobott, gondolom rájött, hogy az a két német kaja nem lesz elég ahhoz, hogy jól is lakjunk. Azonban még mindig nem volt meg minden: gyorsan össze akart dobni valamilyen salátát is, amihez éppen a pultnál szeletelte a zöldségeket.
- Na, el is készültél? - kérdezte drága nejem, épp csak egy pillanatra hátranézve rám, majd vissza is térve a munkájához. - De ne hidd ám, hogy elfelejtettem mi történt veled. Ha apa majd elmegy, akkor beszélünk a dologról. Kezdetnek mondjuk röviden elmesélhetnéd, hogy mire emlékszem az egészből.
- Csak annyira, amit gyaníthatóan hallottál: kísérleteztünk egy implantátumon, rajtam teszteltük, rosszul sült el és kiütött egy pár órára - válaszoltam, közben azonban végig azon gondolkodtam, hogy hogyan kezdjem rávezetni a dolgokat arra, amiről valójában beszélni szeretnék. Aztán eszembe jutott egy dolog: - Szerencsére Reilly Marshall kisegített engem.
- Reilly Marshall? - kérdezett vissza Sinthea, közben egy pillanatra abbahagyva a szeletelést is. Mintha meglepte volna a név és azon gondolkodott volna, hogy létezik-e egyáltalán ilyen nevű ember - amitől pedig dejá vum lett. Megint.
Aztán mintha hirtelen beugrott volna neki, folytatta a vágdosást és gyorsan reagált: - Jaj, tudom már. Az a híres pszihológus pali, a Nemzeti Pszihiátriai Társaságtó...
- A S.W.O.R.D.-tól - vágtam rá gyorsan, mielőtt befejezhette volna, és vártam a reakcióját. A reakciót, ami nem is maradt el: a kés ezúttal erősebben csattant szeletelés közben a vágódeszkára, majd a művelet abbamaradt.
Ekkor nejem fejét szép lassan felém fordította, kíváncsian és dühösen tekintve rám, közben vélhetően azon gondolkodott, hogy jól hallotta-e amit mondtam. Ezután teljes testével megfordult, hátradőlve a konyhapultnak. Egyik kezével megtámasztotta magát, a másikkal kiszedte a kést a vágódeszkából - mert úgy festett, hogy elég erőteljesen beleszúrta abba. Ezalatt végig a szemembe nézett, a tekintete egyszerre volt izgatott, felfűtött, egyben viszont vérszomjas is. Mint aki készen áll arra, hogy egy szenvedélyes szeretkezésben részesítsen, hogy az orgazmus után a késsel felvágja a hasamat, kitépje a beleimet, és a nyakába akassza sál gyanánt.
- Ahaaa... szóval a S.W.O.R.D.-tól... - monda ki szép lassan Sinthea továbbra is a szemembe bámulva. Eközben a jobb kezében lévő kés élét az asztalhoz nyomta és játékosan pörgetni kezdte. - Hmm.... nem is tudtam, hogy új rövidítést kapott a pszihomókusok szervezete. És mondd csak... miről beszélgettetek ezzel a drága Dr. Marshallal?
Nagyon úgy festett, hogy csak eddig érdekeltem én és az állapotom. Mert ahogy kérdezte ezt, az alapján nem arra volt kíváncsi, hogy mit mondott Marhall az állapotomról... hanem hogy mi mást mondott még nekem.
- Áh, semmi különösről. Az implantátumról, a munkánkról, az állapotomról... - Most van itt az ideje. Kicsit féltem, hogy a vágódeszkás után mi lesz Sinthea reakciója - hisz nem akartam, hogy a kés legközelebb véletlenül belém kerüljön -, de nem akartam tovább hezitálni. Tudnom kellett, hogy mi ez az egész, és ez csak egyféleképpen derülhet ki. Kimondtam hát: - A HYDRA-ról.
Szerencsére én nem sérültem meg, nem is gondoltam volna, hogy Sinthea képes lenne engem így bántani. A hangos veszekedésnél tovább sose fajultak a dolgok, még ha a leginkább felcsesztem, akkor sem (és ilyen volt pár). A konyhapult ellenben nem járt ilyen jól: a szó hallattán ugyanis Sinthea teljes erőből belenyomta a kést, csupán csak a nyele látszott ki. Láttam már őt dühösnek, nagyon dühösnek, tényleg NAGYON dühösnek... de ez új rekord volt.
- A miről...? - kérdezett vissza erőltetett, már-már őrült mosollyal drága nejem, aki észrevéve mit csinált gyorsan kikapta a kést és lerakta a vágódesza mellé.
- Tudod jól. A cégedről - válaszoltam higgadtan, mire Sinthea szép lassan felém kezdett lépdelni.Ahogy koppant a cipője a csempén, ahogy egyre közeledett és közeledett felém, továbbra is azzal a nézésével... Nos, a kopogás hatására egyre jobban kezdett libabőrözni a kezem, végigrázni a hideg és kezdett kicsit a bátorságom is alábbhagyni az egészhez. De erőt vettem magamon, megráztam a testem és folytattam: - HYperdem. Dinamics. Research. Association. HYDRA. Vörös kör. Benne egy koponya. Alatta nyolc csáp.
Ekkor már ott állt közvetlenül előttem. Még mindig azzal a tekintettel, amely egyszerre izgatott fel és rázott ki tőle a hideg. Éreztem ahogy mélyen vette a levegőt, mint aki lenyugtatni akarna magát. Nem, hagynom kéne ezt az egészet, túl messzire mentem egy olyan faszság miatt, ami talán nem is jelent semmit se.
De! Tudnod kell!
Igen. Tudnom kell. A kamerafelvétel még lehet véletlen, de a pisztoly már tuti nem. Tudnom kell mi ez az egész!
Az ebből fakadó dühöm a tekintetemre is kiülhetett, mert ekkor szinte szexi-gyilkos nézéséből kicsit riadt, de főleg meglepő pillantások lettek. Ekkor tettem fel a kérdést: - Ki az a Deathwish?
Ekkor Sinthea hirtelen felemelte a bal kezét, egészen közel az arcomhoz. Azt hittem idegében pofoncsap, reflexből be is hunytam a szemem és felkészültem a dologra. De nem, más történt: gyengésen a fejemhez érintette azt, ujjbegyeivel pedig simogatni kezdett.
- Victor - kezdte el most már lágyabban, nyugodtabban beszélve. - Drágám. Édesem. Olyan dologba akarsz belemászni, amibe nem lenne szabad. Veszélyes dolgokba. Úgyhogy szivem, hagyd ezt az egészet. Majd én szépen intézem a dolgokat.
- Veszélyes dolgokba? - kérdeztem vissza, miközben kicsit mosolyra húzott a szám. Ha valaki tegnap meséli azt, hogy milyen lesz ez a mai napom... tisztára nevetségesnek gondoltam volna. - Veszélyesebb annál, minthogy a szervezeted logóját láttam egy épületben, ahol hordágyon vitték a szétégett testemet?
- Victor... - Sinthea válaszul még közelebb jött, fejét az én fejemhez hajtotta, míg a homlukunk egymáshoz nem tapadt és nem láttam mást, csak az ő gyönyörű, igéző és....
...manipuláló...
... tekintetét. - Reilly Marshall egy veszélyes ember. Egy veszélyes szervezettől, aki minden áron, bármilyen áldozatot meghozva akarja elérné a cégem bukását. Az én bukásomat. Láthatod, attól se riadt meg, hogy téged használjon fel a céljaira. - Eközben továbbra is az arcomat cirógatta, de mintha erősebben nyomta volna rá az újbegyeit a fejemre. - Jobban hinnél hát egy fickónak, akit ma láttál először? Vagy inkább nekem, a feleségednek, akit évek óta ismersz és aki őrjitően szeret?
- Ha annyira veszélyes rám nézve... akkor miért nem mondod el részletesen, hogy fel legyek készülve a veszélyre? - vágtam neki vissza. Talán pár órával ezelőtt még elhittem volna, hogy ez igaz és a kamerafelvételt is ez magyarázza. De pisztolyra ez nem válasz. Meg amúgy is... a belső megérzéseim alapján tán még akkor se hittem volna el.
- Jaj, istenem... - mondta Sinthea, majd egy szemforgatás kíséretével elengedett és visszasietett a konyhapulthoz befejezni a salátáját.
- Ne jaj istenemezz itt nekem! - kiáltottam utána, mire ő megint dühödten nézett vissza rám. Ezt látva egy picit igyekeztem higgadtabb lenni, és úgy folytatni: - Valamit titkolsz előlem ezzel kapcsolatban. Tudom, érzem! És válaszokat akarok!
- Amiket én meg is adtam! - vágott vissza sértődötten Sinthea. - De úgy fest, drága von Doom grófuraságnak ezek túl egyszerűek voltak, neki nagyobb, összetettebb, kesze-kuszább válaszok kellenek!
- Azok nem válaszok voltak! Csak kisimítása az egésznek, csak annyit árultál el, amennyit te gondoltál! - odítottam olyan hangosan, hogy az tán a nappaliba is eljutthatott, mert abbamaradt Johann mesélése. Csendesebben akartam ezt... csak már egyszerűen nem bírtam tovább az egészet. - De nekem tudnom kell az igazat! Nem érted? Széthasad a fejem! Úgy érzem minden amit átéltem, csak halucináció, üres képek halmaza! Mintha minden csak egy bábjáték lenne, amit...
És ekkor félbeszakította valami ezt. Valami olyan, amire nem számítottam.
Csengettek az ajtón.
- Ez meg ki lehet? - kérdeztem meglepődve és nagy levegőket véve, miután kiadtam magamból kicsit a feszültséget. Nem vártunk ugyanis több vendéget. Bár igazából én Johannt se vártam, és el is mehetne a francba... de rajta kívül tényleg senkit se vártunk.
- Honnan tudjam? Én nem vártam senkit - erősítette mg Sinthea nyugodtan, de persze aztán sértődötten hozzátette: - Persze nekem, a nagy manipulátor picsának tudnia kéne, hisz biztos ez is az én művem!
- Én ezt sose mondtam... - próbáltam valahogy engesztelni nejem dühét, de ekkor újra csengettek. Majd újra és újra, először kis kihagyásokkal, majd pedig folyamatosan, egymás után, mint egy őrült, aki most fedezte fel a csengőt először.
- Jól van, jól van, megyek már! Működik, elsőre is halottuk! - kiabáltam kintre, majd nagy iramban az ajtóhoz indultam és erőteljesen kivágtam azt. Közben reménykedtem benne, hogy nem valami reklámügynökséges lesz, aki ránk akar tukmálni valamit, vagy Jehova tanuja, vagy a postás a számlákkal, esetleg az Idővariációs Hatóság embere, amiért megint szétkurtuk az idővonalat. A... minek a mije?
De nem, szerencsére egyikük sem volt. Aki viszont ott állt az ajtóban... arra egyáltalán nem számítottam.
- Na, ki az? - kérdezte Sinthea, aki szintén kibortolkált a konyhából az ajtó közelébe, ám gyors léptei hirtelen elhaltak. Gyanítom őt is meglepte az érkező személy kiléte.
Egy fickó ált ott. Rövid, vörös haja volt, elegáns, már-már címlapra eszkábált arccal párosítva. Egy dszeki volt rajta, alatta egy póló, a pólón pedig egy szereplő egy ősrégi sorozatból, amire már a kutya se emlékszik rajta kívül. Kezében két-két táskát tartva, karjai széttárva, arcán az az idióta mosoly, ami miatt idegesített, és mégis, a védjegye volt.
- Nos? - kérdezte a férfi, kit már régebben láttam és nem hittem, hogy éppen mostanában fogunk újra találkozni. - A Wilsonok már nem szívesen látottak itt, vagy jössz végre, és megöleled a drága jó Wade kuzinod?
- Ó, te barom - jelentettem ki örömködve, majd odarohantam hozzá és átöleltem. Ő volt Wade Wilson, Robert unokatestvérem amerikai rokonságából. Vele találkoztam először, mikor az államokba érkeztem, és elég sok mindenben kisegített már a középiskolás éveim alatt is. Többek közt ő biztosított lakhatást is, amiért elképesztően hálás voltam, az évek alatt pedig egész jól összehaverkodtunk egymással.
Drága, "kedvelt" szomszédasszonyunk urához hasonlóan ő is katona volt, emiatt pedig sajnos őt is elég ritkán láttuk. Amikor viszont eltávot kapott, mindig meglátogatott minket, érkezésével jókedvet is hozva a házba. Amire most kifejezetten szükségem is volt a mai nap eseményei után. Különös is hogy pont most jött, mintha...
- Na, ilyen a jó fogadtatás! - viszonozta Wade az ölelést. A táskákat persze esze ágában se volt lerakni, így azokkal együtt ölelt meg. - Már csak egy torta meg 100 dollár ajándékba hiányzik, és tökéletes is lesz.
- Annyira azért nem bírlak - válaszoltam nevetve, majd Wade elengedett és Sintheánál folytatta az ölelgetést.Természetesen továbbra is a táskákkal, mert nem akarta átadni azokat nekünk. Sose szokta, elmondása szerint nem akar ránk traktálni olyan feladatot, amit neki kell elintézni. Láthatóan nincs tisztában, hogy hogyan működik a vendégeskedés.
- Wade bácsi! - futottak elő a kölykök is, akik sztorizgató nagyapjukat hátrahagyva rohantak ki rég látott rokonukhoz. Johann is előbotorkált, hogy ki rántotta el a hallgatóságát - akiket mondjuk én zavartam meg először, de mindegy. Először gyanúsan engem méregetett, vélhetően engem okolva (van mikor nem ezt teszi?), de Wade-et látva megenyhült, mert őt kifejezetten kedvelte.
- Na, csak megjöttek az én kis majmaim is - felelte nevetve Wade, miközben a fiúk Johannhoz hasonlóan felugrottak bácikájuk karjaira és elkezdtek azon csimaszkodni. Persze Wadeben nincs szuperkatonaszérum... Úgy értem nincs erőnlét ahhoz, hogy a kölykökkel együtt a csomagokat is tartani tudja, így végül lerakta őket. - Basszus, de megnőttetek. Ti aztán jól belaktatok banánnal!
- Ó, ha csak azt falnák annyira... - szólalt meg gúnyosan Sinthea, miközben én felkaptam Wade csomagjait és a nappali felé indultam velük. - Pont jókor toppantál be, Wade. Mindjárt kész a vacsora, már csak a salátát kell gyorsan befejeznem. Veled meg Victor... ezt még este végigbeszéljük. - Azzal egy tömegmészárlásra kész tekintet után drága nejem gyorsan visszairamodott a konyhába. Azt hiszem ma alhatok golyóálló mellényben.
Persze olyan nincs, hogy az öregebb Schmidt is kimaradjon bármiből, így ő is köszönni indult Wade felé. Mindig is jobban bírta az unokatesómat nálam, amióta ismer minket arra bíztatta a lányát, hogy inkább a "jobb fazonú" csávóval randizzon. Az, hogy Wade kegyei már akkor más felé fordultak - általában több felé is, egyszerre -, az legalább annyira érdekelte, mint hogy én nem román vagyok.
- Á, szóval T-Rex uraságot is itt rejtegetitek - vicceskedett Wade, majd kezet fogtak Johannal. Meglepődött tekintettel konstatálta, hogy a nagyapa még mindig ereje teljében van, nálam azonban sokkal jobban tűrte annak szórítását. Amiben persze közrejátszhat az is, hogy neki nem adja bele minden erejét a kézfogásba. - Hú, na ez aztán a szorítás! Látom még mindig soskat kézimunkázik!
- Igen, az a helyzet hogy rengeteget edzek a karomra - mondta nevetve Johann, de persze tudta, hogy Wade nem erre gondolt. Lehet hogy öreg, de pontosan tudta, hogy mire gondolt. De még uncsitesóm hülye vicceit is elnézte, csak mert jobbnak tartotta nálam.
A srácok ezalatt a kezemben lévő szatyrokat kutatták át, hátha Wade bácsi is hozott nekik ajándékokat. Nagyapjuk azonban megállította őket ebben, majd felkapva a két csemetét inkább a konyhába vonszolta őket, hogy ott várják meg míg anyjuk befejezi a vacsorát.
- És mesélj, hogy vagy? - kérdeztem, miközben lepakoltam Wade cuccait a kanapé elé. Igen nehéz táskája volt, mintha tele lettek volna fegyverrel... és őt ismerve nem is lepett volna meg, ha az egyikben azok lettek volna.
- Áh, csupa móka és kacagás. Bár mostanában sok a munka, egy idő után már kezd fárasztani - mondta, miközben lehuppant a kanapéra és örömittasan nyögve egyet kinyújtóztatta a tagjait. - Azt hinné az ember, hogy három heti vadászat a skrullokra kifizetődő szórakozás, de eszméletlenül lefárasztja az em...
- A kikre? - vágtam közbe a kanapéra ülés után hirtelen, ahogy megcsapta a fülem egy szó. Skrull. Mintha hallottam már volna... nem ezt mondta Reilly is a felébredésem után?
- Öööö... - habozott Wade a válasszal, mintha rátapintottam volna valamire, amire nem kellett volna. De aztán gyorsan válaszolt: - Ja, igen, a skrullok! Ők egy... újfajta csoportosulás. Valami fegyveres szektás barmok, akik egy beépülnek másoki közé meg izé... A lényeg hogy kurva veszélyesek, na!
- Aha. És ha olyan veszélyesek, hogy titeket kell küldeni rájuk... akkor miért nem hallottam még róluk? - kérdeztem vissza gyanúsan. Reálisnak hangzott a dolog - reálisabbnak, mint amit én gondoltam -, de elég bizontytalanul mondta.
- Tán mert kanadaiak? - kérdezett vissza Wade gúnyosan, mintha ezt egyértelműnek kellett volna vennem. Ja mert igen, míg Bob amerikai, addig Wade kanadai volt. Mondtam én, hogy távoli rokon. - És ha jól emlékszem, akkor kanadai szektásokról nem igazán számolnak be az amerikai híradókban. Ellenben a fújetivel, aki természetesen fontosabb ennél. Vanessa se hallott még róluk, neki is hosszasan kellett magyar...
- Várjunk csak - szakítottam megint félbe Wade-et, ezúttal viszont egy másik dolog miatt. Ezúttal a női név lepett meg, ami arra utal, hogy uncsitesóm megint jár valakival. - Vanessa? Ő meg ki? Az új prosti, akivel összejöttél?
- Állj, állj, állj! Állj! - tette ki elém tenyerét Wade, hogy megállítson. Hát nem tudom, még egy pár állj kellett volna. - Először is igen, együtt vagyunk. És igen jó időt töltünk el együtt, és nem, nem csak a szexre gondolok. Másodszor meg: nem, nem prosti. Tánconő. Oké, sztriptíztáncos, vetkőzik meg minden, de akkor se prosti!
- Jól van na, értem - nyugtáztam mosolyogva, hogy Wade ízlése a nők terén továbbra se változott sokat. A skrullokat már félre is tettem eddigre, így is épp elég megválaszolandó kérdés maradt a számomra, nem akarok most plussz egyet a listán tudni.
Trécseltem volna szívesebben Wade-el tovább, már csak azért is, mert érdekelt milyen csaj ez a Vanessa. De ekkor toppant be Sinthea, hogy végre bejelentse:
- Elkészült a vacsora! Gyertek, már csak rátok várunk!
- Na, színpadra - felelte Wade, majd nagy nehezen feltápászkodott a kanapéból, amiben az éjszakát fogja tölteni és amiben már kényelmesen el is helyezkedett. Én is felkeltem és közösen kiindultunk a konyhába.
Az asztal maga sokat nem változot a legutóbbi bentlét óta, a saláták mellett csupán egy plussz tányér, pohár és evőeszközök lettek Wade-nek előkészítve. Ugyancsak plusszként került elő egy vörös mintázatú kisszék, a vendégszékünk, amit valahonnan a fészerből bányászhatott elő Sinthea. Nem sokszor használtuk, mivel öt főnél többen általában nem szoktak az asztalunknál ülni.
A kölykök az asztal bal oldalán ültek, épp az evőeszközeiket piszkálták, várva arra, hogy végre enni kezdhessenek. A másik oldalon ült az öreg Johann, aki a széknák hátradőlve várta, hogy végre ehessen. A belépésünk után mérges tekintettel lesett rám, vélhetően engem hibáztatva azért, hogy nem kezdhette még el az evészetet.
Sinthea helye az apja mellett volt, a felém eső oldalon, az én helyem pedig az asztalfőnél volt. Mivel nem a legnagyobb az asztal, így Wade vendégszéke velem szemben, az asztal túlsó végén foglalt helyet.
- Es war an der Zeit - mondta felém elégedetlenül Johann, miközben én és Wade is helyet foglaltunk végre. Sinthea ekkor mindenkinek szedni kezdett a salátából, meg a kroneni... szóval a többi német cuccból. A srácok már neki is láttak volna az ételnek, de anyjuk a kezükre csapott, mivel hátra volt még a főfogás: a csirke.
A sült csirkét Sinthea elém ragta le, mellé téve egy nagy villát és kést, hogy én szeleteljem fel az első szeletet. Miután ő is helyet foglalt, neki is láttam volna a műveletnek, csakhogy drága nejem ekkor felszisszent rám. Én rövid ideig értetlenül bámultam, de aztán Johann is köhintett párat felém, ebből pedig végre leesett, hogy mit is akartak
- Ó, ja persze - mondtam, majd lassan megfogtuk egymás kezét és elkezdtem a hálaadásszerű imás-köszönetnyílvánításos izét, amit Johann minden ilyen nagyobb közös étkezésnél elvárt. Na nem azért, mert gigászi mód vallásos lenne vagy ilyenek, de úgy gondolta, ez egy jó összetartó dolog a család számára. Még azzal is "megtisztelt", hogy megengedte nekem, hogy ezt én mondjam el mindig. - Köszönjük Uram, Odin, Zeusz, vagy aki éppen most ügyeletben van, hogy eme finom étkek az asztalunkra kerültek és nem döglöttünk meg az ide tartó úton. Köszönjük, hogy összehoztad a családot erre a közös vacsorára, közelieket és távoliakat, szeretetteket és nem annyira szeretetteket egyaránt. Köszönjük az asztalt, a székeket, a tetót a fejünk felett, és még az ereszt is, bár azért egy olyat is elfogadtunk volna, amelyiket nem kell ennyit javítani, de mindegy. Na jó, több nem jut az eszembe, jó étvágyat hát!
Miután elengedtük egymás kezét bele is dugtam a villát a csirkébe és a késsel elkezdtem szeletelni azt... de valamiért a kés nem igazán akarta most vágni a csirkét. Igyekeztem egyre erősebben rányomni és mindent beleadni, miközben mindenki furcsa tekintettel lesett rám. Kivéve persze Johannt, aki lenézően figyelt és közben örömittasan vette tudomásul, hogy még ehhez is túl béna vagyok.
- Mi a fene van ezzel a késsel? - néztem értetlenül a kést, ami viszont egyáltalán nem tűnt életlennek. Nem értettem hát, hogy most mi a francért nem tudok vágni vele. Talán a ma felgyülemlett dolog miatti idegesség teszi?
- Na várj, hadd segítsek! - állt fel Wade és közeledett felém segítőkészen. Megfogta a csirkébe szűrt villát és a kezemet a késsel együtt, majd megpróbálta vágni azt.
- Ne, Wade, hagyj! Egyedül is menni fog! - próbáltam ellenkezni, de ő hajthatatlanul fogta a kezem. Ki akartam rángatni a fogásából, és ekkor történt meg az, hogy végül a kés a csirke helyett az én kézfejemet vágta meg.
- Ó, hogy az a jó... - sziszegtem fel, miközben jobb karommal a vágás helyéhez kaptam és szorítani kezdtem azt. Sinthea ekkor rögtön felpattant, de intettem neki, hogy jól vagyok, maradjon nyugodtan ülve.
- Ó, baszkika, nagyon sajnálom - mondta Wade, aki valami rongyfélét kezdett keresgélni, amibe a kezem tekerhetjük.
- Ne, hagyd, megoldom - állítottam le Wade-et. - Inkább próbált meg a csirkét feldarabolni, mire visszajövök. - Azzal fel is álltam és gyorsan a fürdőszobába vettem az irányt.
Az ajtón belépve és becsukva azt rögtön a mosdókagylóhoz rohantam, megengedtem a vizet és bedugtam alá a megvágott kezet. De ekkor fura dolgot láttam, ami végleg meggyőzött arról, hogy a vízióm valódi volt.
A kezem nem vérzett.
Sőt. Nem csak hogy nem vérzett, de még vágásnyom se volt rajta.
Semmi.
Jó darabig bámultam sokkolva az ép karomat, percekig lesve, hátha csak rosszul látok, és nem veszem észre a heged. De nem, nem volt ott. A vágás begyógyult, behegesedett és regenerálódott olyan hamar, hogy már nyoma se maradt az egésznek. De hogyan?
- Mégis mit vártál? A főnökasszony mondta, hogy mutáns a csávó, a mutánsok meg elég szívós kis dögök tudnak lenni...
Igen... ezt mondta az egyik csávó a víziómban. Mutáns. Szóval lenne bennem egyfajta mutáció, amitől... regenerálódni tudok?
- Minden rendben odabent? - törte meg gondolataimat egy aggódó női hang. Gondolom már sok ideje bent lehettem a fürdőben, Sinthea pedig úgy fest aggódni kezdett.
- Persze, persze, minden okés - nyögtem ki, bár nem éreztem túl meggyőzőnek magam. - Csak... kezdjétek el nélkülem, majd... majd én is megyen később.
- Victor... biztos nincs baj? - kérdezett vissza feleségem, bizonyítva ezzel, hogy tényleg nem győztem meg.
- Igen persze, megoldom, csak... kell egy kis idő - igyekeztem lerázni őt, ez pedig hatott is, ugyanis távolodó lépteket hallottam az ajtón túlról.
Gyorsan kinyitottam a mosdó felett lévő kis szekrényt és kotorászni kezdtem bele. Lökdöstem félre minden üvegcsét amit csak láttam, az se érdekelt, ha a földre landolnak le. Aztán végül meg is találtam, amit kerestem: a borotvapengés dobozomat.
Kinyitottam, kiszedtem belőle egyett és a jobb kézfejemhez tartottam, amit Wade nemrég megvádott. A pengét közvetlenül a kezemhez érintettem, de egyszerűen nem mertem megtenni. Nem vagyok az a nagyon brutális alkat, nem meret megvágni senkit se, főleg nem a saját kézfejemet. Pedig muszáj lesz, látnom kell a saját szememmel az egészet, de egyszerűen nem merem...
Na jó, legyél hisztis pöcs, csináld!
Azzal rögtön vágtam is egyet a kezemen, gyorsan és precízen, mintha mindig is ezt csináltam volna. Felszisszentem egy picit, hisz mégiscsak fajt, majd figyeltem, ahogy a vér elkezd csordogálni. Vártam, vártam, egy pillanatra már azt hittem, hogy nem fog történni semmi, és csak képzeltem az egésze...
De ekkor kezdtem el látni, ahogy a vér szép lassan elalvad, a nyílás kezdett összehúzódni, majd pedig össze is forrt rögtön. Mintha semmi se történt volna.
Ledöbbenve tekintettem újfent ép kezemre, majd újfent megvágtam a kezem, pontosan ugyanott. Újfent azt láttam, amit eddig is: a vér kicsobban, majd elalvad, a seb beforr és eltűnik. Újra megcsináltam és újra, újra, újra, újra. Reménykedtem benne, hogy tévedek, hogy ez az egész csak képzelgés, nem, nem lehet valódi, nem, nem az, NEM AZ!
De mindig ugyanaz történt. Folyamatosan. Megállás nélkül. Nem változott semmi, mindig regenerálódott a sebem. Akárhogy próbáltam, akárhányszor, mindig ugyanaz az eredmény. Ez viszont azt jelenti... azt jelenti...
Hogy a vízióm nem vízió... hanem valóság.
Minden amit láttam, amit átéltem, amit tapasztaltam... igazi. A hordágy, a terem, a két fickó, az égett arcom. Tehát a HYDRA tényleg csinált velem valamit.
Ideje hát kideríteni, hogy mit.
Összeszedtem hát magam, eltettem a pengét a helyére és kievickéltem a fürdőszobából. A konyhába érve azt láttam, hogy már végeztek az étellel, a csirkét is sikerült feladarbolniuk. A nagyját már elfogyasztották, de valamennyit azért hagytak az én tányéromon is. De most a legkevésbé se érdekelt a kaja, mint inkább az, hogy hol voltak.
Ekkor nevetés hangját hallottam a nappali irányából, így arra vezetett az utam. Itt meg is láttam Sintheát, Wade-et és Johannt, amint pár pohár pia közben sztorizgattak a kanapén és a fotelokban. A kanapé előtt üvegasztalon ott is volt az ivászat tárgya, egy üveg Johnnie Walker. De nem is akármelyik: a Blue Label volt az, ami igazi ritkaság, selyemdobozba csomagolva adják és minden palack egyedi sorszámmal rendelkezik. Sose kóstoltam még - ami nem csoda, mert Johann piája volt, ő meg nem osztogatta azt ám mindenkinek. Főleg nem nekem.
- Na, rendbehoztad magad? - kérdezte drága nejem végre észrevéve engem, majd a jobb kezemre vetette pillantását, amin a vágásnak kellett volna lennie. De persze nem volt ott, amit döbbent tekintettel fogadott. - Váó, már el is múlt? Teljesen? Melyik krémet használtad rá?
- Egyiket se. De ezt te is tudod, nemde? - vágtam hozzá, miközben tekintetemre egyre inkább kiült a feszültség. - Tisztában vagy vele, hogy regenerálódok. Gyorsan. Hiszen csináltatok velem valamit.
- Már megint ezt kezded?! - kérdezte idegesen Sinthea, majd fenyegetően felállt és gyilkos tekintettel kémlelt rám. Máskor ettől már rég beijedtem volna és meghunyászkodva kértem volna bocsánatot, de most semennyire se érdekelt. Sőt, csak még feszülettebben néztem felé, amitől hirtelen zavarodottnak kezdett tűnni, majd pöppet kedvesebb hangnembe váltott: - Victor, elmondtam már, mi a helyzet. Veszélyes alakok környékeztek be, akik a HYDRA bukását akarják, és úgy fest téged akarnak felhasználni, hogy ellenem manipuláljanak.
- Aha, nagyszerű, világos, érthető. Csak egy baj van vele, drága édes Sinthea Schmidt. Hogy ez sehogy se magyarázza meg EZT! - tarottam ismét felé a kézfejemet, amin nyoma se volt a sebnek. - Szóval hagyjuk a hazugságokat, és áruld el végre: MIT TETTETEK VELEM!?!
-Victor, én... - próbált magyarázkodni Sinthea, láthatóan olyan helyzetbe sodródott, amilyenben még nem volt része. Ekkor visszont az apja állt fel, majd dühödten a lánya védelmére akart kellni.
- Hogy merészelsz így beszélni a lányommal, te vadbarom?! Örülhetnél, hogy volt olyan bolond és belédszeretett, hozzád ment és velem ellentétben sikeresen el is visel! Úgyhogy még egyszer ne merj így ráripakodni, különben...
- Te csak fogd be azt a kurva szád, te vörös vén fasz! - kiálltottam hirtelen, majd határozott mozdulattal előkaptam a hátulra rejtett kispisztolyt és apósomra fogtam. Rögtön ezután lehidaltam, higy ilyen indulatra és kiállásra is képes vagyok - de nem jobban mint Johann, aki meglepődöttségében majdnem visszazuhant a kanpéra.
- Ez megy hogy került hozzád? - kérdezte Sinthea, szintén meglepődötötten. Reflexből a pisztoly után akart nyúlni, de én ekkor hátrébb álltam.
- Ó, mármint hogy került hozzám ez a kispisztoly, amit a szekrényben találtam, aminek a dobozán a neved van és amin rajta van a céged logója? - kérdeztem vissza gúnyosan, továbbra is stabilan becélozva apósom. - Jó kérdés, de engem inkább az érdekelne, hogy HOZZÁD hogy került ez.
- Na jó Victor, elég a mókából, add azt szépen ide! - Azzal Sinthea ismélt a pisztoly felé kezdett nyúlni, én pedig hirtelen elkaptam azt. Ekkor kezdett egy gondolat ötleni a fejemben, ami miatt a pisztoly elirányítottam Johanntól... és egyenesen a saját homloklebenyemhez nyomtam.
- Victor, mégis mi faszt művelsz?! - kelt ki Sinthea megrémülve. - Azonnal tedd le a fegyvert!
- És mégis miért? Úgyis regenerálódok, nem esik semmi bajom! - kiáltotam feléjük, miközben továbbra is a fejemhez tartottam a pisztolyt.
- Jól van, Victor, rendben. Nyertél. Kaphatsz a Blue Labelemből - mondta Johann, majd "megtistelve" felém nyújtotta az üveget. Egy pillanatra azonban visszahúzta, azon gondolkodva, hogy biztos akar-e adni belőle. Azonban ekkor ismét rám nézett, látta, hogy a pisztolyt még mindig stabilan magam felé tartom, ezért végül ismét odanyújtotta a piát. - De csak egy kortyot, nem többet!
Meglepődöttségében Wade is felállt, de az övé volt a legszolidabb reakció. Ijedten állt, kezét felém nyújtva, jelezve hogy ő is próbál megállítani. Azonban azt is láttam, hogy a szája mozog, betűket formál, de hang nem jött ki rajta. Mintha valahogy nagyon suttogva azt mondta volna:
Tedd meg.
És nem csak ő. Hanem a megérzésem is. Valamiért azt sugallta, hogy ez a kulcs, ami kinyitja az ajtót. Még ha nem is a kijáratét, de legalább az oda vezető folyosóét.
- Victor! Tedd le a fegyvert! - kiáltotta nekem továbbra is Sinthe kétségbeesetten. A kezem megrezzent a megtört arca hatására. Nem, nem bírtam így megtenni. Nem tudtam meghúzni a fegyvert úgy, hogy ezt a csalódott arc tekint rám.
De nem. Nem miattam volt kétségbeesett. Nem az izgatta, hogy mi lesz velem. Hanem az, hogy mit tudok meg, ha megteszem.
Minden erőmmel azon voltam, hogy újra stabilan tartsam a kezem. És ekkor láttam meg. Ahogy Sinthea arcáról szép lassan tűnik el a kétségbeesés. A pofiján mintha egy porcelánmaszk lett volna, ami most szép lassan elkezdett széttöredezni, és az alatta lévő igazi arca most megmutatkozott.
- Victor. Tedd le a fegyver - mondta most már teljesen monoton hangon, már nem esedezve, nem kérve, hanem parancsolva. Aztán szép lassan a harag kezdett kiülni az arcára, a mérhetetlen düh, a szemében pedig gyilkos, őrült vágyakozást látszódott, mintha szíve szerint mindjárt kibelezve. - Victor, tedd le a fegyver. Victor, tedd le a fegyvert. Victor, tedd le a fegyvert! Victor, tedd le a fegyvert!! VICTOR, tedd le a fegyvert! VICTOR, AKI KIBASZOTT KURVA ÉLETBE TE RETARDÁLT, SZÁNALMAS GYÖKÉR FASZ, TEDD MÁR LE AZT A KIBASZOTT PISZTOLYT ARRA A ROHADT FÖLDRE!!!
És ez volt az. Ez volt a végső pont, az utolsó meggyőző tényező. Ez a hang, ez a kiabálás, ez a tekintet. És ahogy ledegradált... Ez nem Sinthea volt. Nem az a Sinthea, akivel annyi évet leéltem, akibe halálosan beleszerettem, aki két gyermekkel ajándékozott meg. Ez egy pszihopata szörnyeteg volt, aki megjátszott és átvert.
Tudtam hát, hogy mit kell tennem.
Meghúztam a ravaszt.
***
.- Victor, te mégis mi a retkes faszt csinálsz?!
- Ó, tudod, csak délutáni teazsúr tartok pár goblinnal az Endor sűrű erdőiben... mégis mi a fasznak tűnik?
- Nem! Nem teheted! Az az ENYÉM! AZ ENYÉM! MÉLTÓ VAGYOK RÁ!
- Drágám, te egyedül egy jókora tockosra, meg egy kiadós éjszakára egy gumiszobában vagy méltó. De arra olyannyira, hogy szívem szerint most megadnám mindkettőt!
- Azt hiszed ezzel megállítasz? Komolyan azt hiszed, hogy nem találok rá megint? Pedig újra az enyém lesz és akkor...
- Spórolj a szavakkal, Sinthea. Merthogy nem találsz rá, ó nem. Olyan szinten elrejtem, hogy arra se te, se faterod, se a S.H.I.E.L.D., se a kormány, de még Indiana Jones, Lara Croft és Nathan Drake együtt se találják meg.
És én se!
Ismét éreztem, ahogy enyhül rajtam a sötétség. Éreztem ahogy morzgolódok valahol, a szemeim velem együtt forogni kezdtek, szép lassan próbáltam őket kinyitni.
De előtte láttam valamit. Egy újabb víziót. Én voltam benne... de nem az öltönyös, vezető magam, akinek hittem magam. Hanem az igazi énem, minden égett testrészével és ocsmányságával együtt. És Sinthea is ott volt, az igazi Sinthea, aki egy rövid időre megvillantotta magát előttem. Másra nem emlékeztem, inkább a szöveg maradt meg, illetve hogy volt nálam valami. Valami amit... elrejtettem.
De nem volt több időm gondolkodni ezen, mert ekkor végre felkelltem. A kanapén voltam, amin korábban nejemék iszogattak, most pedig felettem álltak mindhárman. Legközelebb hozzám drága nejem volt, aki látván ébredésemet rögtön teli erővel pofon vágott. Rettenetesen égette arcomat, de felucsúdni se volt időm, merdt egy újabb követte. És egy újabb. Szerintem követte volna negyedik is, sőt, még fél óráig ellettünk volna ezzel, de ekkor Johann és Wade leállította.
- TE IDIÓTA BAROM! - kiáltott rám Sinthea, de ezúttal nem úgy, mint mielőtt lőttem volna. Megint azt az arcát mutatta, mint előtte, de már tudtam, hogy egy másik is rejlik alatta. Ezután mélyen kezdte venni a levegőt, majd valamennyire sikerült lenyugtatnia magát. - Nem, nem, az én hibám, nem figyeltem eléggé. Marshallék olyan szinten agymosták, hogy majdnem öngyilkosságba kergették, figyelnem kellett volna erre, fel kellett volna rá készülnöm.
- Sinthea, én... - mondani akartam valamit, de nem is igazán tudtam mit. Bocsánatot kérni? Megkérdőjelezni? Rámutatni arra, hogy igazam volt?
- Te csak hallgass! - rivallt rám megint. - Szerencséd, hogy szarul lősz és apa mesterien ki tudja szedni a megakadt golyót, így megmentett téged!
- És csak hogy tudd, nem miattad tettem - tette hozzá apósom, mintha nem tudnám eleve is. Én közben igyekeztem felállni, de Sinthea nagy erővel visszalökött.
- Na azt már nem! Te nem mész innen sehova! - hordott le kedves nejem, aki láthatóan tervezett valamit. - Megtaláltam ennek a pszihológusnőnek, Dr. Florica Kovácovának a névjegyét a zsebedben. Beszéltem vele és most el is megyek érte, azt mondta ő rendbe tud hozni téged. Addig apa és Wade figyelni fognak, hogy ki ne menj a házból... ugye?!
- Natürlich! - kiáltott fel Johann, miután lánya ezúttal rájuk rivallt, majd Sinthea gyorsan ki is viharzott a szobából, az ajtócsapódást hallva pedig a házból is. - De az tuti, hogy nem itt. Menjük inkább a konyhába Wade, ahol egy üveg pia mellett elmesélem az öbölháborúkban elszenvedett eseteket...
- Vééégtelenül izgalmasnak hangzik - jegyezte meg gúnyosan Wade, aki azonban a pia kínálata miatt így is Johannal tarott, így végül egyedül hagytak a nappaliban. Egyedül a gondolataimmal.
Igazából nem is tudom mit vártam, mi történik azután, hogy fejbe lőttem magam. Talán a megtisztulást, a megnyílást, hogy meglátom a vízióm mögötti tényleges történéseket. Ezeket azonban nem kaptam meg, sőt, egy újabb vízióval gyarapodtam. És mégis... valahogy szabadabbnak éreztem magam.
De ezek szerint... tényleg Sintheának lenne igaza? Tényleg manipulálták az agyam ellene, és mindent csak halucináltam? Tényleg nem tudok regenerálódni, és csak Johann mentett meg, mert annyira szereti a lányát? Tényleg becsavarodott lettem, akinek szüksége van annak a pszihológusnak a segítségére? Tényleg...
~Hiányoztam, seggfej?~
- BASSZAMEG! - kiáltottam fel, ahogy egy rejtélyes hang csapta meg a fülemet. Illetve nem, dehogy csapta meg a fülemet, nem kintről hallottam... hanem a fejemből. Ez az a hang, amit korábban is hallottam néha, megérzésnek gondolva, de most... sokkal hangosabb volt. Sokkal élőbb. Sokkal... önálóbb.
~De nem eléggé önálóbb. Annyira sajnos nincs szerencsém. Pedig megúsztam volna akkor azt a sok szarakodást az ébresztőórás üzenettel, a tükrös cseszekedéssel, meg a sok üzenetküldési próbálkozással, amikért csomószor lehurrogtál.~
- De... mi a fasz? - csodálkoztam továbbra is rá, hogy végülis mi ez a hang és miért került most így elő.
~Ó, szóval még mindig nem esett le. A kurva életbe! Na, fasza, akkor lövevethetjük megint fejbe magunkat...~
- Ne, ne, már emlékszem.... belső hang vagy - próbáltam mondani valamit, hogy elkerüljem a fejbelövés megismétlését, azért annyira nem volt jó érzés. Viszont engem is meglepett, hogy tudtam válaszolni. Ráadásul jól. - Az énem egy része, aki a baleset hatására vált ki belőlem. A baleset... amikor szétroncsolódott az arcom... rossz regenerálódó DNS-t magamba öntve... zöld ruhát felvéve.... A szentfaszú kurva nénikéjét, én vagyok Deathwish!
~Na, csak hogy magadhoz tértél Victor. Megint. Azért ha lehet, akkor harmadjára ne játszuk el.~
- Na de... mióta vagyok itt? - gondolkodtam hirtelen el, hogy ha ez tényleg nem a valóság, akkor mennyi ideje lehetek benne. - A WandaVisionről lekéstem?
~Meg A Sólyom és a Tél Katonájáról, a Lokiról, a Fekete Özvegyről, az új Öngyilkos osztagról és arról, hogy a drága író beleszerelmesedett Samara Wevingbe, felvéve a kedvenc színésznői közé.~
- Ó, baszki! - könyveltem el, hogy bizony sok ideje itt voltam, régóta lehettem rab. És a picsába is, egy rahedli spoilerbe fogok most belefutni! Ez annyira felcseszett, hogy észre se vettem, hogy megint tudok káromkodni - És hogy a faszba kerültem ide?
~Nos, az egy jó kérdés, és meg is adom rá a választ... de csak a következő részben!~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése