Nos, hello!
Ismét egy hosszabb, ezúttal négy hónapos kihagyás után jelentkezek. Az a helyzet, hogy az elmúlt években eléggé kezdett meggyűlni a bajom az írással. Igyekszem fejleszteni magam, hogy tudjak javítani az írásmódomon, de egyban azt érzem, hogy már a határaimat feszegetem - amivel viszont nem mindig vagyok elégedett.
Magát az írást viszont továbbra is szeretem, Deathwish karakterében pedig azt szeretem, hogy rajta keresztül saját magamat, így egyben a hibáimat is kigúnyolhatom. Azonban ha alkotói válságban vagyok, az még rá is kihat, és bizony ez a válság is gyakran beugrik, hogy boldogabb pillanataimban rám döntse az ajtót. Emellett persze a szokásos dolgok is nehezítenek, mint a munka, vagy éppen ez a döglesztő nyár, ami a hideget jobban tűrő szervezetemnek mindig is tortúra volt.
De végül csak itt vagyok és elkészültem a miniregényem, a VictorSinthea 2. részével.... pontosabban annak a felével. A helyzet ugyanis az, hogy hiába terveztem rövidre ez a fejezetet, már 46 ezer karakternél tartottam, és még mindig nem értem el a végére. Azt viszont soknak tarottam, hogy a majd 50 ezer karaktert egyszerre lenyomjam az ezt olvasók torkán, így végül egy jónak tűnő ponton félbevágtam a sztorit. Ennek az első felét olvadhatjátok most, a másikat pedig... nos, maradjunk annyiban, hogy igyekszem augusztusra megcsinálni. De tényleg.
Ó, és köszönet Abethnek, aki a regény borítóképje után egy fejezetképet is adott hozzá. Hálám üldözni fogja. ~És addig jó neki, amíg csak a hálád teszi ezt.~
Jó szórakozást :)
Ébredjen, Victor!
Megint ez. Megint ez a szöveg, megint ez a hang. Hát sose szabadulok meg tőle? Örökké fog kísérteni?
De nem... ez a hang most más volt. Ez most nem ugyanattól jött - nem tőlem -, sokkal lágyabb volt, nőies. És mégis... mintha ismerősen csengett volna.
Szép lassan kezdett újra kitisztulni a fejem, egyre fényesedett a sötétség, míg végül fel nem riadtam és újra ki nem tudtam nyitni a szemem.
Fehér falat láttam magam mögött, amibe ledes lámpák voltak beépítve. Már nem az előadóteremben voltam, ott reggelente inkább természetes világítást használtunk... de nem is azokon a kopottasabb, szerényebben megvilágított folyosókon, amiket láttam a...
Igen, láttam... de miben is? Mi volt az, amit láttam?
Végigrázott a hideg, ahogy eszembejutott a jelenetsor, amit nemrég néztem... vagy éltem át. De mi volt ez? Álom? Annak túlságosan is valóságos volt. Valóság? Annak viszont túlságosan álomszerű. Valami Mátrixszerű szarság? Nem, arra már ráébredtem volna, meg hát igaz hogy nem festek rosszul, de azért nem vagyok egy Keanu Reeves. Esetleg szimplán Murphy törvénye lépett érvénybe rajtam, és sikeresen elromoltam én magam?
Az ezen való gondolkodás megtöltött energiával, így aztán végül sikerült felülnöm az ágyon, amin voltam. Körbenézve a fehér csempékkel kirakott falat láttam meg elsőként, ezzel bebizonyosodott, hogy tényleg ott vagyok, ahol gondoltam: a cég sürgősségi ellátójában, amit a hasonló történések bekövetkezésének esetére létesítettünk.
Először gyorsan áttekintettem magamon, de szerencsére még mindig abban az ingben voltam, amiben érkeztem. Jó, nem cserélték le, ez azt jelenti, hogy egy napnál tovább nem voltam kiütve. Ezután a szobában néztem körül, ekkor vettem észre hogy mellettem ült valaki egy széken.
Hosszú, fekete haja volt, mely a vállán is túlment, kevés kellett volna hozzá, hogy a háta közepét is elérje. Az öltönye is fekete volt, minőségi, ránézésre Canalinak vagy Brioninak tű... Várjunk csak... hisz ugyanez volt a fickón, a pszihológuscsoport vezetőjén, Marshallon! De ez nem ő volt, hanem egy... nő.
Épp a telefonját nézte, ránézésre valamelyik Samsung Galaxy Note-ot, mivel a sarkából kilógott egy picit a hozzá járó érintőtoll teteje, nem volt rendesen visszatolva. Nagyban görgette azt, közben néha mosolyra kerekült az arca széle - gyanítom ő se The Guardiant vagy pszihológiai szaklapot olvasott, mint inkább a 9GAG-et.
Szóval nagyban el volt foglalva láthatóan "fontosabb" dolgokkal, ám az ágyon való mocorgásom közbeni zörgések végül megzavarták ebben. Előszőr morcos szemeket vágott a zaj hallatán, mint aki dühös amiért megzavarták - azért reméltem nem fog emiatt visszaütni ájulttá -, de aztán felém fordítva az orcáját kikerekedtek egy pillanatra a szemei. Gondoltam régóta várt már az ébredésemre, de egy idő után feladta, hogy ez még ma megtörténik.
- Ó... hát végre felébredt! - mondta a hölgy, majd gyorsan elrakta a telefonját és egy aranyos, de furca mosolyt rakott az arcára. Én ezalatt az ágy szélére másztam és a korlátba kapaszkodva sikeresen feláltam. A nő egy pillanatig gondolkodott, hogy nem kéne-e megállítania ebben, hisz pihennem kellene, de aztán feladta a dolgot. - Reméltem hogy estéig felkel, mert randim van a pizzássa... akarom mondani egy fontos pszihológiai előadást kell tartanom. Persze tudtam volna küldeni valakit ide, igazából nem is kellett volna végigvárnom ezt az egészet... de tudja mit, ezt hagyjuk is.
Az első beszédje alapján kicsit úgy tűnt, hogy néha ő is szószátyár mint drága szomszédnőm. Viszont Victoriával ellentétben úgy tűnt, hogy ő tudja mikor kell abbahagnyi a sok beszédet. Meg mintha neki pozitívabb kisugárzása is lett volna. Fura, de pozitívabb. Lehet azért, mert az akcentusából itélve ő is európai.
- Nem tesz semmit, ráértem volna - jegyeztem meg, majd eszembe jutott, hogy nem is tudom ő kicsoda. - És ön...
- Ó tényleg, a franciskáját, be se mutatkoztam - ekkor kinyújtotta a kezét felém, továbbra is furán mosolyogva és nézve rám. Kicsit különösnek tarottam, mint valami cuki pszihopata, aki az egyik pillanatban szorosan átölel, aztán a másikban kést döf a hátamba. Nem mintha nem lett volna néhány tárgyalópartnerem rosszabb. - A nevem Florica Kovácová. Bocsánat, DOKTOR Florica Kovácová, nem viccből csaltam e... mármint tettem le azt a doktorit, használjuk is, ha lehet! - Közben kezet ráztunk, én pedig továbbra se tudtam, hogy kedveljem, vagy inkább féljek tőle.
- Kovácová... csak nem európai? - kérdeztem meg, hogy jól gondoltam-e az akcentusa alapján. Észak-keleti akcentusnak éreztem, tán a csehez volt közelebb...
- De-de, igen, sokoviai vagyok! - jelentette ki örömmel. Ismertem az országot, Csehország mellett volt, szóval majdnem telitalálat volt. A lottón általában ennyire sincs szerencsém. - Régen konyhai szolgálatot végeztem az egyetem mellett, de aztán konyhafőnök lettem - nem dicsekvésnek, de egy hét alatt -, majd a pszihiáteri diplomát letéve az Államokba érkeztem paktizálni. Aztán - továbbra se dicsekvésnek, de azért picit mégis - kevesebb mint egy év alatt már a Nemzeti Pszihiátriai Társaság tagjaként kerestem a kenyerem.
- Szóval maga NPT-s... - gondoltam át a dolgot. Egyáltalán nem emlékszem arra, hogy láttam volna őt ott. És egy ilyen megjelenéssel és kisugárzással tuti kitűnt volna a sok szőke és barna hajú pszihiáter közül, akárcsak... - Marshall! - jutott eszembe hirtelen, hogy fogalmam sincs mi lett vele. - Ő hol van?
- Mr. Marshall? - kérdezett vissza Ms. Kovácová, mintha egy pillanatig nem lenne biztos abban, hogy ki is ő. De aztán gyorsan rávágta: - Ó, Mr. Marshallnak nagyon fontos dolga akadt, így nem tudta megvárni, hogy a gép okozta rosszullétből és elájulásból felkelljen. Azt mondta, hogy mihamarabbi gyógyulást kíván, és hogy ad még időt a gép rendbetételéhez.
- Nos, ez... remek... - jelentettem ki, hiszen így nem veszett oda a neuroimplantátum támogatása, de mégis... furcsa volt... hisz abban az... izében amit láttam elkapták, és nem úgy festett mint akire jó dolgok várnak. - De azért jól van?
- Jól? Miért ne lenne jól? - kérdezett vissza Ms. Kovácová értetlenül - bár valamiért úgy éreztem, hogy simán szólíthatnám Floricának is. De nem, újonnan megismert embereket mindig formálisan hívom... bár az előző események után nem lenne kizárt, hogy vele is találkoztam már valahol. - Tökéltesen jól van, fitt, egészséges, jól fizetett, és még van egy marhaszép Harley Davidson motorja is, de régóta várok egy olyanra! Inkább nekem kéne megkérdeznem ezt magától, maga az aki rosszul volt...
- Igen, igen jó vagyok - győzködtem meg, miközben éreztem, hogy valószínűleg még pár embernek el kell majd ezt szajkóznom. Még ha nem is nagyon fogják elhinni. - Csak picit furán érzem magam. Csomó dolog olyan különös... mintha magával is találkoztam volna már.
- Mert hát találkozott is - jegyezte meg Florica... akarom mondani Ms. Ko... de nem, maradjunk a Floricánál, a francba is. - Én is ott voltam akkor, amikor bemutatta az eszközt. Megjegyzem, én voltam a legaktívabb akkor is amikor összeesett, mindenki más csak ijedten bámult...
- Nem, nem úgy értem - szakítottam meg. - Úgy értem az egész előtt találkoztunk, még az implantátum bemutatása előtt.
- Azelőtt? - gondolkodott el egy pillanatra, de rögtön meg is rázta a fejét. - Nem, nem emlékszem rá. És az én memóriám maga a tökély, szóval biztos nem, ki van zárva, lehetetlen, esélytelen, nepravděpodobně. - A sziklaszilárdnak tűnő emlékei ellenére egy pillanatra ismét elbizonytalanodva gondolkodott el a dolgon, közben valamiért folyton az ajtó melletti poroltóra bámulva. Hogy miért csinálta nem tudom, de ez is olyan... ismerősnek tűnt. Aztán visszanézett rám, elég csúnya tekintettel. De tényleg csúnyával, nem lennék az ellensége. - Hacsak nem maga volt az a szemétláda, aki hawaii pizzát rendelt egyszer a házamhoz, mert akkor...
- Nem, kizárt, esélytelen - hadartam el gyorsan, mielőtt félreértésből esetleg tényleg rámtámadna. - Sose rendelünk pizzát, a feleségem azt is házilag szokta készí... - Ekkor hirtelen eszembe jutott a családom, és az, hogy mennyi ideje is lehettem kiütve. - Tényleg, meddig voltam eszméletlen?
- Na, csak hogy megkérdezte! Mások ezt már rég feltették volna, el is kezdtem picit aggódni maga miatt. Szóval... - Ekkor előkapta gyorsan a telefonját megnézni az időt - pedig az ilyen jól fizetett állású embereknél régen mindig volt karóra. Vagy csak én vagyik ilyen ósdi? - Pontosan öt órája. De azért ne legyen elbizakodott, ez is eléggé kimeríthette magát. Úgyhogy egy rövid kezelés erejéig majd beszélnünk kellene.
- Rendben, de nem halaszthatjuk el későbbre? Nekem indulnom kellene haza, várnak otthon - sietve kaptam fel a szék támláján lévő zakómat és vettem fel magamra. Sejtettem, hogy azért nem két percig voltam kiütve... de az öt óra azért meglepett, én csak háromra számítottam.
- De, persze, majd keresek magának időpontot és felhívom, ha találtam, de előre szólok, hogy sűrű a beosztásom. Addig is itt a névjegyem - Azzal egy kis lapocskát adott oda, amin a neve (ami elé itt is oda volt firkantva utólag a Dr. megnevezés), a rendelője címe és a telefonszáma volt rajta. A zakóm zsebébe raktam, a mai nap eseményei után szerintem tényleg kelleni fog majd - és még hol a nap vége. - Hívjon nyugodtan, ha kellek. Szüksége lesz rá.
- Rendben, köszönöm - mondtam mosolyogva, majd egy újabb kézfogás után siettem is ki a szobából, egészen a lift irányába. Közben végig azon gondolkodtam, hogy tényleg nem találkoztam-e már a nővel.
A liftbe érve aztán megnyomtam a földszintre vezető gombot, majd miután becsukódott és végre újra egyedül voltam, elkezdtem ismét azon gondolkodni, amit az impantátum aktiválása után láttam. A folyósó, a kórterem, a logó... minden. A borzalmas érzés, ami végig jelen volt bennem az egész alatt. Mintha valami kisköltségvetésű horror egy részletébe kerültem volna bele, amit valami alsókategóriás író írt meg. És mintha tényleg az lett volna... minden. Nem csak a vízióm, hanem minden más is.
De nem, képtelenség. Ez az életem, ez a valóság, ez a 35 év amit eddig eltölttem itt - tényleg basszus, közeledek a negyvenhez, te jó ég -, minden fájdalmával és örömével. Ez a valóság, a cégem, a családom, én.
De ha tényleg ez az... akkor miért győzködöd magad róla?
Nem tudom. Mintha az a hang, akit a víziómban - mert most már jobb szót nem tudok rá - halottam, tényleg itt lenne a fejemben. És az implantátum nem képes új emlékeket kreálni, csak a meglévőkből táplálkozik...
Az implantátum! Kell az implantátum! Meg kell szereznem és újra be kell indítanom, hogy visszakerüljek oda. Meg kell tudnom mi ez az egész!
Amikor leért a lift a földszintre, én rohantam is volna a kutatási labor felé, ahol a prototipus eszközöket tároltuk és fejelsztettük. De épphogy kiléptem, rögtön Ned fogadott. Arca táskás volt és fáradt, a stressztől kicsit ráncosabb is lett, és mintha az eleve rövid barna hajából is hiányzott volna - azért remélem nem tépte ki idegében.
- Te istenbarma! - kiáltott rám Ned, és egy rövid pillanat erejéig átölelt. Miután röviden kiadta ezzel magából az érzelmi tölteteit, elengedett és elkezdett szemrehányást tenni rám. - Megmondtam, hogy ne próbáld ki, mert hibás lehet az eszköz. És meg is történt a baki: hiba alakult ki az implantátumban, az agyad pedig valahogy túlhajtotta azt és nem engedte el. Kénytelenek voltunk defibrilátorral kiütni, hogy végre leszedhessük rólad. Én megmondtam, hogy ne csináljuk, de neeeem, neked muszáj volt kockáztatnod az életedet! - Miközben lehordott közel hajolt és a fejemet kezdte vizsgálni.
- Hagyj Ned, jól vagyok. Mondom, jól vagyok - hesegettem el a közelemből Nedet, hogy azért ne a liftben kezdjen el vizsgálgatni, miközben... kezdett deja vum lenni. Ezt egyszer mintha már eljátszottuk volna az implantátum tesztelése közben.... - És mi történt a sokkolásom után?
- Mi történt, mi történt... hát ki voltlk ütve! - válaszolta Ned, miközben végre kitértünk a liftből, ő pedig követni kezdett engem a kutatóközpont felé. - Alig bírtunk felemelni és kivonszolni, Kovácova kisassony segítsége kellett hozzá.
- Szóval ő is ott volt... - jegyeztem meg halkan, ugyanis eszerint az engem keltő nő...
Bár igazából... nem is keltett. Akkor mégis kinek a hangját hallottuk az elején?
...tényleg ott volt a szobában, miközben határozottan nem emlékszek rá, hogy láttam volna. - És mi lett Mr. Marshallal?
- Marshall? - tette fel a kérdést Ned egy pillanatra, teljesen ledöbbenve. Mintha most hallotta volna először ezt a nevet és fogalma se lett volna, hogy kiről beszélek. De ekkor villámgyorsan megvilágosodott, és abban a pillanatban rögtön válaszolt is. - Á, igen, Reilly Marshall. Ő is segített átcipelni, de aztán rohannia kellett valami fontos dolog miatt. Azonban adott egy kis haladékot, úgyhogy most gőzerővel dolgozunk az implantátum fejlesztésén és új tesztalanyok beszervezésén.
- Igen, az implantátum... az a helyzet, hogy szükségem volna rá - mondtam, miközben a kutatólabor ajtajához értünk. Azonban benyitni már nem volt időm, ugyanis Ned hirtelen elém állt és teljes testével az ajtónak dőlt, hogy ne bírjam azt kinyitni.
- NEM! - ordított hirtelen rám, ami most engem döbbentett le. Ned néha ki tudott borulni, de ilyen szinten sose ment nekem. - Szó se lehet róla! Az implantátum további munkálatait szigorú tesztelés alá vontuk, nehogy mégegyszer előforduljon ez! Te meg most tértél magadhoz, úgyhogy ha lehetne se engedném hogy még egyszer használni merd!
- Na jó Ned, állj el az útból - próbáltam arrébb lökni, de tényleg minden erejét bevetette. Vagy inkább minden súlyát, az talán több volt mint ereje. Úgyhogy most én kiáltottam rá: - Ned, mint felsővezetőd megparancsolom, hogy állj arrébb!
- Sajnos nem tehetem. Ugyanis nálad is magasabbról kaptam parancsot! Maga a főfőnök, Bob adta utasításba, hogy ne engedjek senkit az implantátumhoz, amíg az nem lesz teljesen biztonságos. Főleg nem téged! Sőt, még karanténba is akart záratni egy hétre itt, de elintéztem, hogy enyhítsen, mert akkor Sinthea letépte volna a fejünket. Úgyhogy még hálásnak is kéne lenned!
- A francba, Bob! - csesztem le halkan a kuzinom, aki tudom hogy csak védeni akar, meg minden... de ez fontos lenne, a fenébe is! Végül egy sóhajtás után elengedtem az egészet, majd megfordultam és a kijárat felé kezdtem indulni. De azért hátraszóltam még Nednek: - De ajánlom, hogy csináljátok meg jóra az eszközt!
- Úgy lesz, főnök! - mondta Ned, majd hátrafordulva láttam, hogy végre elengedte magát és lecsúszott a földre. Úgy látszik nem bírja az ilyen "nagy" erőbedobást.
Szóval ez a tervem hála drága unokatesómnak elbukott. Pedig tudnom kell, mi volt az amit láttam. Álom? Emlék? Valaki beültetett valamit a fejembe? Esetleg túlgondolom az egészet, és tényleg képes lenne az implantátum hamis emlékeket kreálni?
Ez nem hagyott nyugodni, végig ezen rágódtam kifele menet. Aztán a recepcióhoz érve bepillantottam, és láttam, hogy már nem a reggeli biztonsági őr, Brenda van szolgálatban. Ennek már alapból örültem, iszonyúan utálom azt a csajt. Folyamatosan problémázik, minden dolgozóba beleköt - köztük még belém is -, megállás nélkül azt harsogja, hogy mivel lehetne jobbá tenni a céget. Néha picit úgy viselkedik, mintha az egész vállalat az övé volna. Kizárolag azért tartja Bob meg, mert egy rablás során olyan szinten verte szét az elkövetőket, hogy páran közüllük azóta se épültek fel teljesen.
De szerencsére neki véget ért a munkaideje, így a pultban már Ryan leste a képernyőt hot-dog evés közben. Ő már egy sokkal kedvelhetőbb biztonsági szolgálatos volt, mindig köszönt és igyekezett segítőkész lenni.
Őt meglátva jutott valami az eszembe: az, hogy az előadóteremben, ahol az implantátumot teszteltük, szintén van kamera. Pontosan oda irányítva, ahol a teszt zajlott. Szóval ha ez a Florica vagy ki tényleg jelen volt, akkor a felvételen rajta kell lennie - ahogy annak is, hogy mi is történt pontosan az eset közben.
- Hé, Ryan! - kiáltottam oda neki, miközben beléptem a recepció mögé. Ő még gyorsan befejezte a hot-dogját, aztán felém fordult a székével és vidáman válaszolt.
- Főni! Maga ilyenkor még itt? - kérdezte meglepetten, gyanítom neki még nem mesélték az esetet. Aztán, látva hogy a hátsó helységbe megyek, ahol a régebbi felvételeket tároltuk, gyorsan felpattant és utánam jött. - Persze, miben segíthetek?
- Kellene a ma délelőtti felvétel a D27-es helységről, úgy... 7:30 és 9:00 közöttről - emlékeztem vissza, hogy hánykor is volt a kísérlet. Ryannek már ennyi elég is volt, odarohant a szerverek mellett lévő központi számotógéphez és már nagyban pötyögött is.
Mögé telepedtem a gépen és lestem, ahogy keresi a mai reggeli felvételeket. Pár perc múlva már meg is találta, és éppen azon volt, hogy behozza... de ekkor egy hatalmas hibajelzés bukkant fel a képernyőn.
- Mi a péló? - döbbent meg Ryan, olyan szinten kikerekedtek a szemei, hogy azt hittem kiesnek és a képernyőhöz tapadnak. Újra próbálkozott, de sikertelenül. Ugyanez a hibaüzenet fogadta újra és újra és újra.
- Mi az, mi a gond? - kérdeztem kissé idegesen.
- Különös... ilyennel még sose találkoztam, pedig maga is tudja, hogy nem tegnap kezdtem - nézte továbbra is meglepetten a képernyőt, ahol egy másik módon próbálta megnyitni a felvételt... újra sikertelenül. - Úgy fest, hogy az adott fájl, amit kért, hibás. De csupán azon órák közt, amiket ön kért.
- Komolyan? Ez is véletlenül pont akkor csesződött el, amikor igazán kellett volna? - jegyeztem meg, kínomban már röhögtem az egészen. Eléggé balfasz napom van, hogy véletlenül tönkrement a fájl is. Mert tuti véletlen volt... legalábbis erről próbáltam győzködni magam, hogy biztos csak túlgondoltam az egészet. De ekkor Ryan mást mondott, ami talán az első lökés volt afelé, hogy igenis igaz volt amit láttam.
- Nem, ez biztos nem volt véletlen! - jelentette ki teljes mértékben meggyőződve. - Ilyen szinten elcseszni a fájlt nem lehet véletlenül! Szinte száz százalék biztos vagyok abban, hogy valaki szabotálta a felvételt! Biztos az a szemét Brenda volt az, a rohadt mindenit! Régóta idegesítem, biztos ezzel akarta elérni, hogy kidobjanak innen. Az a rohadt szemétláda! Megyek is és jelentést teszek erről Bobna... Victor? Victor, most hova megy?
Hogy hova mentem? Kifelé. Ki az ajtón, ki az utcára, be a parkolóba, be a kocsiba, ki az útra. Úton haza.
És miközben mentem és mentem, közben az agyam csak ezen tudott gondolkodni. A szabotázsról. Mert ez szabotázs volt, és ez száz százalék. Tudtam ezt, éreztem az ereimben már akkor, amikor először megláttam a hibaüzenetet kijönni a képernyőn. De Ryan erőteljes kijelentésével lettem teljes mértékig biztos benne.
Eszembe jutott persze először, hogy Ryan is tévedhet, lehet hogy tényleg hiba volt az egész. De Ryan ritkán volt ilyen magabiztos. A legutóbbi ilyennél nem is hittem neki... amiatt történt az ottawai balhé.
Egyébként se lehet véletlen. Túlságosan úgy volt beállítva, hogy véletlennek tűnjön. Ha át akartak volna rendesen verni, akkor simán megmásíthatták volna a felvételeket, rárakva Floricát és kiszedve az esetleges felkelésemet. Elvégre már a 2020-as éveket írjuk, a fenébe is, már nem a 2000-es években tart a technológiánk!
Tudom, ez így elég hülyének tűnhet, egy meggajdult ember megérzéseinek... de vannak az embernek olyan megérzései, amiket nem tud figyelmen kívül hagyni. Amiknél egyszerűen minden prodcikájával, minden rezdülésével, tetőtől a talpáig azt érzi, hogy ez biztos így van és sehogy máshogy. És én most nagyon azt éreztem, hogy amit megéltem a géppel, és a kórházi ággyal, Reillyvel, a lövöldözésekkel... az mind valódi volt. Hogy a HYperdem Dynamics and...
A HYDRA!
Igen... a HYDRA. A HYDRA csinált velem valamit. Lehet hogy nem teljesen azt, amire emlékeztem benne, de valahogy közük van az egészhez. És csak egy helyről tudhatom meg ez biztosan:
Sintheától.
Ezért is igyekeztem haza olyan gyorsan, figyelmetlenségemben talán áthajtva pár piros lámpán. Vagyis... igazából talán inkább volt pár lámpa amin átmentem és esetleg zöld is volt.
De hazaértem épségben, ép kocsival.. azért, hogy aztán szembetaláljam magam egy másik kocsival. Egy fényesre polírozott, skarlátvörös Volksvagen bogárral, ami kis termete ellenére olyan irammal jött, mintha Űrdongót magát rejtené, csak átfestve. És épp mikor végre a garázsunkhoz értem és felhajtottam volna, már előttem volt és bevágott a szokásos parkolóhelyemre.
- Ó hogy az a... - bosszankodtam, hogy ismét nem reagáltam erre időben, így újfent állhatok meg a ház előtt a járdára. Épp ekkor szált ki belőle egy magas úriember bőrzakóban - a legkevésbé sem érdekelte, hogy majdnem 30 fokos meleg van -, vörös hajjal és olyan tekintettel, amitől a hideget kirázza az ember. Egy elmebeteg pöcs volt, egy szadista, akaratos, megalkudni nem tudó barom - vagyis az apósom.
Ekkor bukkant fel egy másik bosszantó ember, drágalátos szomszédom, Victoria Perkins is. A kerítéshez ment, az öreg Johann pedig észrevéve őt mosollyal az arcán lépett oda hozzá és kezdtek el traccsolni. Mert persze hogy jóban kellett lennie vele, csak hogy még ezzel is idegesíteni tudjon. Komolyan mondom, néha azt éreztem, hogy direkt úgy rakták őt össze, hogy a világból kikergessen engem.
Persze, miután nagyot sóhajtva kiszálltam a kocsiból, engem már nem fogadtak ilyen szivélyesen. Mert bár Victoria picit vidámabbnak tűnt, ő se miattam, mint inkább azért, hogy végre majd mehetek hozzá dolgozni. Johann pedig... először meglepve és kissé lenézve tekintett rám, aztán egy látható sóhaj után megpróbált mosolyt erőltetni az arcára (spoiler: nem sikerült), jelezve ezzel hogy a lánya kedvéért megpróbál elviselni a nap hátralévő részében.
- Ah, Her Arschloch - köszöntött Schmidt bá kezét felém nyújtva. Végig sejtettem, hogy az Archloch nem valami szépet, kedveset jelent, és nem is lepett meg, mikor a fordítóba beírva a "seggfej" szó fogadott.
- Her Giftbeutel - köszöntem vissza a drága "méregzsák úrnak", aki egy picit elismerő mosollyal, de megvető tekintettel reagált erre. Ezután kezet fogtunk, amire igyekeztem felkészülni és minden erőmet beleadni. De így is túl erősnek bizonyúlt,
- Látom még mindig nem verték ki belőled a szemtelenséget - vette oda drága apósom, majd megkímélve kezemet elengedte azt. Szerencsére annyira nagyon nem fájt, az évek alatt rendesen elkezdtem edzeni a karomra, hogy felkészüljek erre. Az első találkozásunkkor viszont olyan erősen szorította meg, hogy mehettünk a balesetire.
- Én meg azt látom, hogy te még mindig egy kiálhatatlan pöcs vagy - vágtam vissza gonoszan mosolyogva, mire az öreg dühöngve szorította ökölbe a kezét. Készen áltam az ütésére - persze belül fostam tőle, mint a franc -, de aztán mély légvételekbe kezdett, hogy lenyugtassa magát. Mert ha kinyírna engem, akkor utána a lánya nyírná ki őt.
Egyébként sokan gondolhatjátok... várjunk.... kik gondolhatják.... kikhez beszélek én most.... mi.... mi...
Miért pont most kezdek el ezen gondolkodni? Azok után, hogy végigpofáztam ezt az egészet? Lehet a családnak mesélem, vagy barátoknak, vagy a pszihiátriának, ahova bezártak kezelésre azok miatt, amikről most mesélek. Úgyhogy hagyjuk ezt a francba és folytassuk tovább.
Szóval sokan gondolhatják, hogy miért is utál engem ennyira a drágalátos Johann Schmidt. Tán mert tudós vagyok, az értelmiség szóvívője, aki folyton csak kutat, de semmi más hasznosat nem tesz? Nos, nem, hisz akkor a lányát is utalná, ő is eléggé tudományos jellegű munkát végez a HYperd... szóval a HYDRA-nál. Sőt, maga Johann is afféle tudósnak mondja magát - lehet csak azért, hogy megpróbáljon ebben is lekörözni, de ezt nem tudhatom biztosan.
De nem, igazából az igazi oka kissé rasszista mód a származásom, ugyanis elmondása szerint sose érti meg, hogy hogyan mehetett hozzá a lánya egy ilyen "román pöcshöz". Az a tény, hogy latévériai vagyok, és hogy Latvéria eredet és elhelyezkedés szempontjából sokkal közelebb áll Magyarországhoz, láthatóan nem igazán izgatta.
- Azért picit lehetne kegyesebb is vele - vetette közbe Victoria, és meglepődésemre ezt most nem nekem mondta amiatt, amit Johannak vetettem oda, hanem pont fordítva. - Szegény pára épp csak most esett át egy pszihés jellegű baleseten, csoda hogy nem tarották kórházban!
Ez igazán kedve... de várjunk, honnan a francból tud máris erről?! Hisz csak ma reggel történt!
Meglepődött arcomat rögtön észrevette, és már magyarázatot adott: - Ó, Ned mesélte a feleségének, ő Robertséknak, Robertsék pedig pont itt vannak nálam kávézni, úgyhogy részletesen előadták az implantátumos esetet.
- Cseszd meg, Ned! - suttogtam magamban, közben pedig azonkon a szavakon gondolkodtam, amiket holnap reggel a fejéhez fogok vágni sértés gyanánt.
- Nem lehetett valami nagy pszihés baleset, mert akkor legalább javult volna az állapota - vetette oda Johann gonoszan, amire még Victoria is csúnya nézéssel reagált. - Most mi van? Nálunk a hadseregben millió helyzet lett volna az idegösszeroppanásra és a PTSD kialakulására. És mégis itt vagyok, épen és tisztán.
Ezzel mondjuk vitatkoznánk...
Ja igen, mielőtt, vagy miután, vagy miközben Schmidt uraság tudóskodot, egy ideig tagja volt a hadseregnek is. Hogy melyiknek és melyik háborúban? Nos... az történetről történetre változik. Még azt is gondolhatná az ember, hogy csak a kölyköknek hazudja - akiket viszont nagyon szeretett, persze elmondása szerint mindent az anyjuktól örököltek. Viszont az a szemét kézfogása, az bizonyítja hogy valahol és valamiért anno harcolt.
Még folytathattuk volna ezt az egészet, már a nyelvemen is volt a következő válaszom az öreg számára. De ekkor kinyílt a házunk ajtaja és Sinthea fogadott minket, a reggel látott ruhájában, ezuttal viszont kötényt kötve maga köré. Mintha valaki úgy gondolta volna, hogy "gyerünk, gyerünk, haladjunk, hadd menjen a történet".
És ekkor Victor még nem sejtette, hogy mennyire közel jár az igazsághoz.
- Elég - csitítottam el halkan magamat... megint. Kicsit kezdett már ez az egész idegesítő lenni - mondjuk ezzel lehet kezdem átérezni azt, amit néhányan a környezetemben gondolnak rólam.
Eközben Sinthea hirtelen, kitráva karjait kezdett felénk sietni. Johann persze egyből lenézően tekintett rám, majd ő is széttárta kezeit, várva lánya ölelését. A gonosz mosolya azonban végül döbbenetté változott, amikor drága gyermeke elsietett mellette, egyenesen hozzám és engem ölelt át szorosan. Legalább olyan szorosan, mint amilyen az apja kézfogása - de ez legalább jobban esett.
- Ó, te istenbarma - vetette oda Sinthea ezt az ölelésekhez nem igazán illő szót. - Victoria mesélte, hogy mi történt. Még egy ilyen hülyeséget be ne merj vállalni, mert palacsintasütővel csapom szét a fejedet!
- Jól van, jól van, vigyázni fogok - öleltem én is át drága nejemet. - Bár ha ilyen törődést kapok ha valami baj történik velem, akkor mindjárt eltöröm a lábamat.
- Khm, khm... - szakította meg ölelgetésünket a drága nagyfater, aki kicsit kezdte elhanyagolva érezni magát. Ezalatt a kocsijából két becsomagolt dobozt is kivett és a hóna alá vett. Mivel engem utált, így gyaníthatóan a gyerkőcöknek hozta őket. - Ich bin auch hier.
- Alles klar, Papa. Seien Sie nicht ungeduldig - kezdett Sinthea is németbe, majd elengedve engem az apjához sietett és öt is megölelte egy picit. - Victor hatte heute einen Arbeitsunfall. Aber so wie ich es sehe, wurde es dir gesagt.
- Ja, ja - válaszolta Johann, majd a lányával való ölelkezés után hozzám jött oda... de csak hogy rám tukmálja a csomagjait. - Ich verstehe immer noch nicht, warum du mit diesem Dummkopf lebst.
A beszélgetésüket nem teljesen értettem, lévén a német nyelvtudásom a nincs és a "köszönni-épp-csak-tudok" közötti skálán terjengett. Azonban ragadtak rám így is szavak a nyelvből. Így például tudtam, hogy a Dummkopf az a idiótát jelenti, ebből pedig sejtettem, hogy rólam beszélnek. A hanglejtéseikből pedig kikövetkeztettem, hogy Johann támadott engem, Sinthea pedig a védelmemre kelt.
- Nagyapa! - törték meg gondolataimat a házba belépve a gyerkőcök, akik örömmel rohantak nagyapjukhoz. Az le is gugolt hozzájuk, majd felkapta őket a vállaira, ezután pedig véget vetve csomaghordó munkámnak átvette az ajándékokat, amiket hozott.
Az ajándékokat fel is adta a vállán csüngő kölykökre, akik örömmel bontották ki azokat és még jobban örültek nekik, mikor mát látták a tartalmukat. Sejtettem hogy mi lesz bennük és ez be is bizonyosodott: fegyverek voltak bennük, egy-egy kispisztoly és sorozatvető. Persze nem igaziak, annyira szerencsére még nem kattant be az öreg. Olyan habtöltényesek voltak, mint amilyeket a Nerf és társai árulnak. Persze ha azzal lőnek lábközt, az is pokolian tud fájni - igen, sajnos személyes tapasztalat.
- Áh, erről eszembe is jutott egy eset, ami még akkor történt meg velem, mikor Afganisztánban voltam kiküldetésen... - kezdett bele Johann egyik háborús történetébe, miközben a még mindig a vállain csüngő fiúkat a nappaliba vitte.
- Nos... azt hiszem én sietek is vissza, hogy kész legyen az étel. Te meg addig nyugodtan zuhanyozz le, kelleni fog a felfrissülés azok után ami ma történt - vetette oda Sinthea és sietett is vissza a konyhába.
Ennyi, nem kérdezősködött hogy tényleg jól vagyok-e, hogy ne menjünk-e kórházba, nem kezdett alaposan megvizsgálni... semmi. Csak szépen megölelt - ami mondjuk jól esett - és elküldött zuhanyozni. Mintha, nem is tudom, nem igazán érdekelte volna az, hogy tényleg jól vagyok-e. Lehet az oka az, hogy sietni akart a kajával, hogy az apja itt volt, vagy hogy valaki annyira siettetni akarja a történet folyását, hogy minnél hamarabb a végére jusson, hogy ilyen részek megírására már inkább nem akar energiát fordí... Nem, elég, nincs ilyen, nem siettet senki, nincs senki, aki irányítaná ezt az egészet! Biztos a sietség az oka, aztán este majd egész végig ezzel fog piszkálni!
Biztos vagy te ebben?
Nem, nem vagyok, a kibas... a kurv... a francba is! Nem, elég! Inkább megfogadom drága nejem tanácsát: irány zuhanyozni.
És tényleg jól tettem, hogy ennek eleget tettem. Nagyon felfrissítően esett ledobni végre a munka és a kiütöttség alatt rámizadt ruhákat és venni egy hűs zuhanyt. Különösen jól jött ez ezen a meleg májusi...
...júliusi...
...májusi...
...júliusi...
...májusi...
...júliusi...
...MÁJUSI délután, miközben erősen azon gondolkodtam, hogy van-e itthon esetleg valami nyugtató és ha igen, akkor be kéne dobni párat.
Az élénkítő tusolás után frissebben léptem ki a kádból. Utam a fürdőszobaszekrényhez vezetett, hogy törülközőt vegyek elő, mivel jó szokásomhoz híven megint elfelejtettem egyet a kád mellé bekészíteni. Eközben elhaladtam a mosdó előtt, szokás szerint akaratlanul is beletekintve a felette lévő tükörbe. Ám ezzel együtt meg is torpantam, ledöbbenve és kicsit sokkolva néztem most bele.
Ugyanis nem az én arcom fogadott.
Legalábbis nem a szokványos arcom. Hanem az, amit a vízióban láttam. Az a roncsolt, sebekkel teli, szétégett ocsmányság, amit a hordágyon láttam visszatükröződni.
- Nem.... nem lehet... - dadogtam ki magamból remegve, miközben végigtapintottam magamon, de nem éreztem az arcomon semmi változást. Viszont a tükörben lévő énem nem ezt csinálta. Hanem mást kezdett el mondani:
- Nem lehet? Hogy a picsába ne lehetne? Azok után, hogy szar DNS-t kevertél a löttybe, további kísérletekkel téve még jobban tönkre, majd még a kibaszott labort is magunkra gyújtva?! Legalább a kibaszott labort ne égetted volna velünk együtt el, te jó ég, és még engem neveznek baromnak! Én legalább nem dőltem be a vörös picsa ármánykodás...
- Elég! Tűnj el! - kiáltottam, majd a tükörhöz lépve kezdtem végigtörölgetni azt, hátha eltűnik az a ronda fej. És tényeg sikerrel jártam: ismét az én szokásos, ép arcom fogadott. Megnyugodva sóhajtottam... de nem tudtam úgy tenni, mintha nem láttam volna azt, amit.
A vízióm... kezd egyre jobban kísérteni. Mintha az implantátum által előhozott dolgok kezdenék egyre jobban elönteni az agyamat, megtöltve azt teljesen, míg semmi más nem marad. Tényleg az implantátum okozta volna? Vajon Ryan tévedett volna, és nincs az egész mögött semmi, csak egy hibás találmány?
Míg ezen gondolkodtam, odaléptem végre a szekrényhez, és kinyitva azt ösztönszerően kiszedtem egy törölközőt. Csakhogy nem vettem észre, hogy az általam választotton volt valami tárgy, ami a kihúzás után hangos koppanással landolt a padlón.
Egy aprócska fadoboz volt, fém lapokkal körbekerítve. Felemeltem, hogy közelebbről is megszemléljem, de nem láttam rajta semmi különöset. Csupán egy vésést az elején lévő nyitópöcök fölött:
S. SCHMIDT
Szóval Sintheáé... Különös. Nem emlékszem arra, hogy ezt valaha is láttam volna. Meg amúgy is... mi a fenét keres ez a fürdőszobában, a törülközősszekrényben?
Nem igazán szeretek kedves feleségem holmijai között turkálni, részben diszkrécióból, részben meg az esetlegesen tőle várható bordatörések miatt. De most egy fura érzés arra késztetett, hogy kinyissam azt. És amit benne találtam... na, arra biztos ne számítottam.
Egy Beretta 3032 Tomcat pisztoly volt benne. Az a pici, ami az ember teljes tenyerében erfél, nem a legnagyobb hatékonyságú, de jól rejthető és közelről ezzel is lehet halálos sebeket okozni. A csővet felhúzva előkattant a fegyver töltényűre, melyben ott hevert egy golyó. Szóval töltve volt.
Az nem igazán lepett meg, hogy Sinthea önvédelmi fegyvert tart a háznál. Mindig is harcias alkat volt, képes néha az ember torkát is átharapni. Meg hát szabad fegyverviselés van, hadd legyen neki, ha akarja.
Az már picit jobban meglepett, hogy mit keresett a fürdőszobában. De gondoltam frissen szerezte, még nem talált neki megfelelő helyet, ezért ideiglenesen ide dugta, a fiúkat meg úgyse engedte volna a közelébe. El is lettem volna ezzel a magyarázattal, hagyva az egészet a francba. De volt még egy apróság... ami igazából a második lökés volt affelé, hogy a vízió, amit láttam, nem volt véletlen.
A pisztoly markolatán vol ugyanis egy aprócska logó.
Egy vörös kör.
Benne egy koponya.
Alatta nyolc csáp.
A HYDRA logója.
Nem tudtam mit gondoljak, közben kezemben kicsit megrezzent a pisztoly. Miért ad egy kutatással foglalkozó cég az egyik tudósának kispisztolyt? Miért lenne rá szüksége Sintheának a munkája során?
A dobozt összecsuktam és visszaraktam a szekrénybe. Viszont a pisztolyt nem tettem a helyére, hanem a mosdókagyló szélére pakoltam. Gyorsan megtörülköztem, felkaptam egy új ruhát, a fegyvert pedig hátulra, a nadrágomba túrtam bele.
Azt hiszem ideje lesz Sintheát szembesítenem a dolgokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése