Üdvözletem!
3 hónap után ismét itt vagyok - tudom, én sem hiszem el hogy végre nem fél évet kell várnom arra, hogy valami értékelhetőt tudjak kiprodukálni magamból. Azonban megfogalmazódott bennem egy sztori, amit szerettem volna még addig megírni, amíg az alapja aktuális.
De mielőtt belekezdenénk: új dizájn! Az előzőt is készítő Abeth úgy gondolta, hogy ideje ráncba szedni az oldalam kinézetét, így Primadonna társnőjével, Leahval meg is tették ezt. És nem tudok elég hálás lenni nekik, a következő életemben is még az adósuk leszek.
És nem csak ez az egyetlen dolog amit Abethnek köszönhetek. Ugyanis megkértem, hogy készítsen egy borítót a következő projektemhez - vagyis pontosabban ehhez. Az eredmény pedig lehangolóan gyönyörű lett, úgyhogy itt is itthagyom.
De akkor térjünk is rá a történetre.
Van az úgy, hogy az embernek vannak más történetei, amikkel haladnia kéne, de akárhogy próbálkozik, egyszerűen nem sikerül rávennie magát az írásukra. Velem is előfordult ilye... még hogy előfordult, 5 éve küzdök ezzel, sok történetem emiatt van még mindig félbehagyva. Aztán néha előfordul hogy egy teljesen más koncepció kapcsán kerül végre elő az ihlet, de akkor olyan szinten, hogy újra megjön a kedvem az íráshoz.
Ez történt nemrégiben a WandaVision nézése közben, ami során - mint majd minden Marveles történetnél mostanában - elgondolkodtam: milyen lenne a sztori, ha közkedvelt kabalakarakteremet, a szegény ember Deadpooljaként funkcionáló Deathwisht tennénk a sztori közepébe?
Így jött létre a VictorSinthea, egy elcseszett sztori, amiben Deathwish kerül eredeti alteregójaként, Victor von Doomként egy kamuvilágba, amit a HYDRA vezetője és a Vörös Koponya kevésbé szétszolizott arcú lánya, Sinthea hozott létre. Ám ahogy halad előre a sztori, Deathwish szép lassan kezd erre ráébredni, ahogy arra is, hogy talán valaki más is van a dolog mögött... (Segítek: nem, nem Agatha!)
Eredetileg novellának szántam, de aztán annyi minden eszembe jutott vele kapcsolatban, hogy végül egy párrészes miniregény kerekedett belőle. Ebből olvashatjátok most az első részt, de igyekszem a többit is hamar hozni.
Jó szórakozást :)
*ring-ring*
Mély álmomat zavarta meg hirtelen ez a zörej. Tudtam, hogy mi adja ki, ahogy azt is, hogy ideje lenne felkelnem. De sehogy sem akartam kikerülni abból a csodálatos álmomból, amiben éppen kalandoztam. Horgászaton voltam és hosszas küzdelem árán, de sikerült egy hatalmas halat kifognom - nagyobbat, mint amekkorát legnagyobb riválisom, Richards. Hatalmas kárörömmel tartottam a magasba a még mocorgó lényt, miközben vetélytársam csodálkozó, de egyben felettébb féltékeny arcát lestem. A franc se akart kikerülni ebből.
De a hang csak nem fejeződött be, tovább zaklatott az álmomban. Csak csörgött és csörgött és csörgött, míg be nem terítette az egész tudatomat. Másra se bírtam fókuszálni, csak a csörgésre, csörgött a hal, Richards, a tó, és az egész környék körülöttem. Így hát végül a hang elérte célját: felébredtem.
Kezdetben nyűgösen forgolódtam az ágyban, csukott szemmel, fejemre húzva a takarót. Igyekeztem visszatérni az álomvilágomba, ahol olyan jól éreztem magam, de végül beláttam: ez már veszett fejsze nyele.
Szép lassan kinyitottam a szemem, egyiket a másik után. Persze ez nem ment könnyen, hiszen nem péntek reggel lenne ha bármi is működne itt. De végül csak összejött - kínos is lett volna ha nem -, majd kinyújtva kezemet gyorsan lecsaptam az ébresztőórát. Szívem szerint már rég darabokra törtem volna, lángszóróval égettem volna porrá és a kertünk legszélső zugában temettem volna el a maradványait... De sajnos ilyet nem tehettem. Sintheától kaptam a negyedik házassági évfordulónkra, és ha ezt megteszem, akkor esélyesen én is az óra sorsára jutok.
Hangos ásítások közben ültem fel és nyújtottam ki fáradt tagjaimat. Kezeimet az ágyra téve azt vettem észre, hogy mellettem nincs senki, csak az üres takaró. Meglepni nem lepett meg: a nejem mindig is korán kelős típus volt, már hajnal négykor képes volt felkelni és a ház körül ténykelődni. Én eközben örültem ha reggel hatra ki tudtam kelni az ágyból és hitem szerint csak valami rendkívüli mutációval rendelkező lények képesek ez előtt akár csak felriadni.
Megszokott dolog volt hát, hogy felkelve az ágyban csak hűlt helyét láttam Sintheának. Mégis... valahogy furán éreztem magam. Egy furcsa érzés futott végig rajtam, mintha valami nem stimmelne. Mintha... nem is tudom, mintha nem tartoznék ide.
Persze, hiszen csak nemrég költöztünk ide. Eddig New Yorkban éltünk, a Nagy Almában, ami nagy forgatagából hamar elege lehet az embernek. Mi viszont nem emiatt költöztünk el, ezt a gondot simán orvosolta a cégem által kifejlesztett earbud, ami 99%-ban képes kiszűrni a zajokat. Nem, az ok Sintha foglalkozása volt, az előléptetésével együtt ugyanis új telephelyre is helyezték. Igen, a munkája... a munkája... ami
Tényleg... mi is a munkája?
Furcsa. Miért nem jut eszembe a feleségem munkája? Pedig már legalább 10 éve ismerjük egymást: még az MIT-n ismerkedtünk össze, ahol mindketten a diplománkat szereztük. Ő akkor még valami piperkőc dán fickóval járt, de végül összevesztek és otthagyta. Emlékszem, nem is nagyon találkoztunk addig, míg aztán véletlenül nekimentem és ráöntöttem az ebédem a szakdolgozatára. Persze aztán vállaltam, hogy segítek újraírni, közben jól megismerkedtünk és az idő múlásával egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Az egyetem elvégzése után pedig jött az esküvő, ami... ami...
Összeházasodtunk? És mégis hol?
Elég! Wichitában házasodtunk össze, aztán egy hétig nászút Portugáliában! Később jött a két gyerek, az idősebb Kristoff, a fiatalabb Alexander! Sinthea pedig... gépészmérnök a HYperdem Dinamics and Research Associationnél! Ezaz, csak beugrott! Bárcsak a házassági évfordulókor is így vágna a memóriám...
Örültem, hogy végre az agyam magához tért, de akkor is különösnek éreztem az egészet. De persze keltem ennél furcsábban is: egyik reggel Kristoff, aki hozzám hasonlóan nagy szerelmese a tudománynak meg akarta mutatni a saját maga által épített hangyafarmot. Sajnos azonban még nem volt tökéletes, így aztán egyik pillanatról a másikra átköltöztek az ágyunkra. Én még viszonylag kevésbé akadtam ki, de Sinthea... azóta is a fejemben hallom a sikolyát.
De elég az ábrándozásból és az emlékeimben való bizonytalankodásból! Ideje felkelnem, mert a munkám - sajnos - nem végzi el magát. Ki is akartam hát kelni az ágyból, ám ekkor újabb dolgon akadt meg a szemem: egy cetlin, ami az ébresztőórámra volt ragasztva. Közvetlen az óralapra volt rakva, hogy biztosan meglássam, és annyi volt rajta:
"Ébredj fel!"
A kézírás ismerősnek tűnt, de nem emlékeztem, hogy a családból bárki is így írna. Ráadásul kicsit firkálásos kinézete volt, mintha aki írta sietett volna vele, hogy mindenképp kész legyen. Abban maradtam, hogy valószínűleg Alexander csinálta amíg aludtam. Igaz, hogy értelme nem sok volt, mert már ébren vagyok amikor meglátom... de még csak gyerek, én is műveltem olyat ilyen korban, ami ma már hülyeségnek tűnik.
Leszedtem hát gyorsan a cetlit és végre kikeltem az ágyból. A firkát az asztalra ragasztottam, majd a tagjaim újbóli átnyújtása után a komódhoz siettem ruhát választani. A szekrény többségében öltönyökkel volt tele... a többségében pedig ez esetben azt jelenti, hogy szinte csak az volt benne. Szerettem elegánsan megjelenni, hisz igazgatóként a cégemet is képviselem, a kinézetem pedig a Von Doom Industries megítélésére is hatással lehet. Igaz, hogy nem az én tulajdonomban állt - a nagybátyám alapította és az unokatestvérem Robert jelenleg a vezetője -, de akkor is vezetőségi tag vagyok, úgyhogy ezt kötelezettségemnek tekintettem.
Fel is kaptam hát egy öltönyt és a hozzá passzoló nadrágot, aztán indítottam is be a fürdőszobába zuhanyozni. Bár sokan szóltak - köztük drága nejem is -, hogy inkább este zuhanyozzak, hisz így reggel nem kell sietnem és jobb este átfrissülten elaludni, én mégis maradtam a felkelés utáni mosdásnál. Szeretem érezni, ahogy reggel felfrissít a meleg víz, lemosva rólam a fáradtságot és a kínokat. Legalábbis az elképzelésemben ez így megvan, a valóságban meg volt hogy zuhanyzás után visszadőltem aludni, ingestől, mindenestől.
Most persze ettől nem kellett tartanom, hiszen egy fontos nap lesz a mai: ma mutatom be az új találmányunkat egy cégnek, akik ha működik vaskos összeget ajánlanának érte. Persze nem a pénzért csinálom az egészet, inkább a feltalálás öröméért... de azért na, jó érzés ha be tudom fizetni a villanyszámlát.
A sikeres zuhanyzás után fel is öltöztem és kimentem a konyhába, ahol szeretett családom már javában reggelizett. A fiúk az asztal bal oldalán ültek, felöltözve, a táskájuk a háttámlára akasztva, vagyis iskolára készen. A barna hajú, magasabb és idősebb Kristoff már végzett a reggelijével, és éppen a legújabb tanulmányi projektjén, egy miniatűr áramfejlesztő befejezésén dolgozott. A szökés-barnás, barna szemű, kisebb Alexandert nem mozgatta annyira a tudomány, ő inkább a reggelijével volt elfoglalva és nagy lelkesedéssel falta a gabonapelyhét.
Az asztalfőnél pedig ott ült drága nejem, a ház nadrághordója. Egy egyszerű vörös póló és farmer volt rajta, haja picit még csapzott volt, érezhetően azért még neki is reggel volt - mégis, így is őrjitően dögösen festett. Tisztára mint valami modell, aki még a legrosszabb napján és gyönyörű tud maradni, mint egy...
Tiszta Jessica Chaistain.
Hmm... ebbe még bele se gondoltam, de igen, kicsit tényleg hasonlított rá. Vagy inkább Amy Adamsre? Vagy Isla Fisherre? Valamiért mindig keverem hármójukat. De hogy is jutott ez most eszembe?
Sinthea éppen brötchent evett - mert nem, nem fogom kenyérnek nevezni azt a rozsos, tekercsszerű izét - margarinnal és egy szelet schwarzwaelderschinkennel. Bár fiatalkorában költöztek át az Államokba és hozzászokott az amerikai élethez, azért a német ételekhez még mindig ragaszkodott. Esküszöm, legalább annyit költött a legközelebbi német árukat forgalmazó boltnál, mint a legtöbb nő mondjuk a Guccinál.
Evés közben aztán feltekintett és meglátta, hogy végre én is méltóztattam felkelni és rögtön meg is szólított:
- Nocsak felfedező társaim, úgy fest egy különleges állathoz van szerencsénk! Lajhár uraság ugyanis végre mozgásra adta a fejét, és méltóztatott idetévedni hozzánk! - Miután megejtette szarkasztikus megjegyzését újabb harapást ejtett a brötchenen. - Azt hittem ti feltalálók arról vagytok híresek, hogy minél kevesebbet alszotok és helyette is dolgoztok.
- De nem a latvériai feltalálók, drágám! Ők arról híresek, hogy sokat alszanak, a reggelt pedig sütivel és kávéval kezdik - mondtam, miközben az asztalhoz siettem. Eközben megborzoltam a fiúk fejét - Alexander közben vigyorgott, Kristoff inkább elhúzta a fejét -, majd Sinthea mellett beslisszantam a rám váró ülőhelyre. Ott is várt már a reggeli sütim, mellette pedig a kávém sok tejjel, két cukorral, ahogy szeretem. - Amit pedig a kölykeik és az ő drága cukorborsója mellett fogyasztják el.
- Édes vagy - mondta Sinthea, majd közel hajolt és csókot lehelt az orcámra. Azonban még mielőtt visszahajolt volna gyorsan megjegyezte: - De ha még egyszer cukorborsónak nevezel, akkor holnap reggel a veséd fogom felszolgálni reggelire.
- Értettem parancsnok - helyeseltem gyorsan, mert bár értelemszerűen poénnak szánta, Sintheából simán kinézem hogy ezt meg is teszi. Meg is kezdtem a süteményemet, közben a fiúkhoz fordulva: - És ti hogy vagytok, srácok? Alakul az áramfejlesztő, Kristoff?
- Igen, már kész, csak átnézem - jelentette ki lelkesen Kristoff, majd gorombán Alexander felé fordult. - De már este elkészült volna, ha valaki nem piszkált volna bele!
- Hékás, én csak segíteni akartam! - mondta sértődötten Alexander. - És még csodálkoztok hogy miért nem vagyok hajlandó segíteni!
- Igen, maradj inkább a saját dolgaidnál, hugyosfejű!
- Fogd be, kukabúvár!
- Laposagyú!
- Banánképű!
- Elég volt, fiúk! - csitította le őket Sinthea, aki épp csak picit emelte meg a hangját és állt fel, de ez is elég volt ahhoz, hogy Kristoff és Alexander abbahagyják és viselkedésüket szégyellve nézzenek a föld felé. - Legyetek rendesek egymással, vagy nem megyünk el a hétvégén a Mountain Creeg víziparkba!
- Bocsi, anya - mondták kórusban, majd mindketten újra a saját dolgokkal voltak elfoglalva.
- Na azért! - mondta elégedetten Sinthea, majd visszaült a helyére. Ekkor tűnt fel neki, hogy én nem rettentem meg a kiáltására - pedig szinte mindig megriadok ha ezt csinálja - és a gondolataim valahol máshol járnak. - Valami gond van, Victor? Reggeli közben nem szoktál így elbambulni.
- Mi? - kérdeztem vissza, miközben kiszakadtam a gondolathullámomból. - Ja nem, csak... kicsit furán érzem magam. Mintha valami nem lenne rendben. Mintha... nem érezném otthon magam.
- Ó, igen szívem, nekem is furcsa még az új lakás - nyugtatott meg Sinthea, hogy nem vagyok egyedül az érzéssel. - A konyhában se ismerem még ki magam rendesen. Ezért is sikerült a süteménybe véletlenül sütőpor helyett élesztőt tennem. - Hibája ismertetése után kicsit felszisszent. - Azért remélem ízlett.
- Áh, szóval ezért volt olyan tömény íze! - világosodtam fel, majd vállat vonva - hiszen én töményen is szeretem a sütit - a kávémat kezdtem inni. Azért két korty közt kinyögtem valamit drága nejemnemkvigasztálásnak, vagy valami olyasmi: - Nem baj, majd az ebédnél jobban figyelsz.
- Ó, az már biztos! Ugyanis koenigsberger klopse lesz a menü dampfkatoffeinnel és zöldborsóval. Ennél pedig nagyon fogok ügyelni, hiszen ma jön át apa, és nem akarom hogy félresikerült étel kerüljön a tányérjá...
Ekkor mint azt a filmekben szokás meglepődésemben kiköptem a kávémat az asztalra. Szerencsére pont kisebbet kortyoltam, így a kikerült folyadék nem ért el Kristoff szerkezetéhez. Azonban így is egy elég nagy foltot hagyott az asztalterítőn ahhoz, hogy ezért még kapjak Sintheától.
- Ez most mire volt jó?! - fakadt ki rám rögtön. - Ma raktam fel az új terítőt! A kedvenc kicseszett terítőmet!
- Mond csak drágám... velem mikor akartad közölni, hogy drága apád ma akarja a szokásos szivatásomat tartani? - kérdeztem vissza felé. Az apja ugyanis nem kedvelt, de NAGYON nem kedvelt, de tényleg NAGYON. Sinthea sajnos még nagyon fiatalon elvesztette az anyját, így az apja, Johann nevelte fel. Vélhetően emiatt is van az, hogy két ember helyett is utál engem.
- Ne, ezt ne kezdjük megint. Apám egyáltalán nem utál téged - hazudott drága nejem, de akkorát, hogy azzal simán bekerülhetne a Guiness rekordok könyvébe is. - Csak máshogy áll hozzád. Neked is máshogy kéne állnod hozzá, és akkor hidd el, hogy jól ki fogtok jönni.
- Ja, a karácsonyi ajándékot meg valójában a húsvéti nyuszi hozza, én meg valójában Litvánia elnöke vagyok - jegyeztem meg szarkasztikusan, amire válaszul csak egy sóhajt és egy szemforgatást kaptam.
A reggeli hátralévő része már nyugodtabban telt. Miután elfogyasztottam a kávém is még gyorsan sok sikert kívántam a gyerkőcöknek a suliba és az ajtóban egy gyors csókot váltottam még Sintheával. Miközben a szánk egymáséra tapadt, én beletúrtam a gyönyörű lángolóan vörös hajába...
Aranyvörös hajába...
Aranyvörös? De mióta vörös az arany? És egyáltalán... honnan jött ez? Azt hiszem ideje újra időpontot kérnem a céges pszihológusomnál.
Miután a csókváltás megtörtént, már léptem is ki az ajtón és villámgyorsan a garázs előtt parkoló autómhoz rohantam. Igyekeztem minél előbb kinyitni a Ford Galaxim ajtaját, gyorsan bepattantam és igyekeztem beindítani a kocsit. Valamiért azonban az indító elkezdett cseszekedni - lehet hogy mert fénysebességgel akartam beindítani -, így végül hiába minden igyekezetem, a kocsim ablakán egy kézpár kezdett kopogni. Hamarosan pedig megjelent ott a kézpárhoz tartozó személy is, akit igyekeztem most elkerülni, de bebuktam a küldetésem.
Ő volt Victoria Perkins, újdonsült szomszédunk, aki már ideköltözésünkkor a ház előtt várt minket, hogy üdvözöljön. Állandóan zöld árnyalatú ruhákban járt, és még a haját is zöldre festette. Hogy miért ez az obszesszív ragaszkodása a zöld színhez azt nem tudtam, de nem is akartam, igyekeztem minél távolabb lenni tőle. Volt ugyanis egy rossz tulajdonsága, amivel halálra idegesített engem és még Sintheát is: állandóan beszélt. Képes volt egy egész napot végigcsacsogni, szerintem akár anélkül is, hogy egy percre is levegőt vegyen. Beszélt a környékbeliekről, a férjéről, a Madripooban töltött éveiről, a harcművész múltjáról - jó, utóbbi menő volt, de a rengeteg dumálással még ezt is érdektelenné tette a számomra.
Ezért igyekeztem most is minél hamarabb lelépni, de sajnos utolért a végzetem. Nem volt hát mit tenni: dühösen sóhajtottam egyet, majd a létező legerőltetettebb mosolyomat magamra véve lehúztam az ablakom:
- Victoria! Hát téged látni ilyen korán?
- Hello Victor! Igen, ma kicsit korán keltem. És milyen jól tettem, hisz így el tudtalak csípni egy kicsit beszélgetni.
- Igen, milyen kár is lett volna ha nem sikerül - mondtam töretlenül mosolyogva, miközben legbelül már bőszen bőgtem. - De az a helyzet, hogy sietnem kell, a munkám tudo...
- Igen, persze, persze, tudom, fontos a munkád, meg igyekszel, meg nagy megbeszélés lesz ma. Csak gyorsan szerettelek volna emlékeztetni, hogy ma délutánra ígérted meg, hogy segítesz megcsinálni a kertbéli szerszámos faházat. Tudom hogy nem a legjobb munka, de nem bíznám másra. Meg hát sajnos a férjem James nem elérhető, megint kiküldetésen van a drágám. Ilyenkor mindig eleinte feszeng, előző este rosszul alszik, de aztán végül büszkén indul útnak. A múltkor is Torontóba volt behívva egy küldetésre, amiről persze nem beszélhet mert különben kinyírnának, szóval épp Torontóba hívták...
- Figyelj Victoria, biztos érdekes sztori és nagyon szívesen meghallgatnám - hazudtam most én egy óriásit. - De az a helyzet, hogy tényleg nagyon sietnem kell a céghez. Tudod, ma kell bemutatnom az új találmányomat...
- Ja, ja, igen, a neuroimlantátumot - vágta rá azonnal, amivel viszont eléggé ledöbbentett.
- Igen, azt, de... honnan tudsz te erről? - kérdeztem gyanakodva. A projekt szigorúan bizalmas volt, és nem is igazán beszéltem róla senkinek.
- Ó, hát az a kollégád Ned mesélte a feleségének, ő elmesélte Johnsonéknak, Johnsonék Rogerséknak, Rogersék Mrs. Wilkinsnek, Mrs. Wilkins... - És ez volt az amit utáltam benne. Hogy egyszer csak elkezdte, aztán csak beszélt és beszélt.
És beszélt és beszélt és beszélt és beszélt és beszélt és beszélt és beszélt és beszélt....
Éreztem ahogy a fejem kezd ettől széthasadni. Sajnos Victoria sincs jó hatással arra a zavarodottságra, ami ma eluralkodott rajtam.
- .... Edna Summers Joe Rushnak, Joe Rush pedig tegnap teázás közben mondta el nekem. Ahogy azt is, hogy a Nemzetközi Pszihiátriai Társaság elnökének, Reilly Marshallnak csináljátok őket.
- Cseszd meg, Ned! - suttogtam. Eléggé felcseszett, hogy ennyi ideig képesek voltunk titokban tartani az egészet a nagyközönség előtt, erre ő otthon elmeséli a híresen pletykálós feleségének és hirtelen az egész város hallott róla.
- Utána is néztem a fickónak... és elég érdekes. Ahhoz képest hogy milyen neves pozícióban van, alig találtam róla valamit. Jamest is utánajárattam, ő se nagyon talált róla semmi adatot. Lehet csak rossz megérzés, de akkor is... gyanús a fickó. Légy óvatos vele.
- Persze, igen, óvatos leszek, köszi, rohannom kell, szia - köszöntem gyorsan el, miközben végre sikerült beindítanom a kocsit és villámgyorsan elhajtottam a munkahelyem irányába.
***
- Már várták magát - üdvözölt a Von Doom Industries bejáratánál a recepciósnő, aki ezalatt végig a telefonját nyomkodta.
- Magának is jó reggelt Brenda, igen jól vagyok, köszönöm, remélem maga is - jegyeztem meg gúnyosan, majd gyorsan becsekkoltam és beléptem a hallba.
A hall egy jó tágas üvegkupola volt, itt-ott kihelyezve egy tévével, amin a céggel kapcsolatos információkat játszották folyamatosan. Középen egy szökőkút foglalt helyett, annak a közepén pedig a cég által felfedezett egyik elem, a latverium molekulájának modellje szobor formájában.
A szobor mögött volt a lift, ami a kupola mögötti 30 emeletes épület szintjeire visz fel. Előtte már ott is várt engem Ned Cecil, a kutatási részlegem vezetője, aki meglehetősen idegesnek tűnt. Türelmetlenül sétált ide-oda a lift előtt, jobb keze remegett, mintha morgott is volna valamit magában. Amint azonban közel értem egy hatalmas sóhaj kíséretében megnyugodott és gyorsan elém sietett:
- Victor! Jó reggelt! Hálisten hogy végre megjöttél! Sürgősen beszélnünk kell!
- Jó reggelt Ned, én is így gondolom! - vágtam vissza miközben beszáltunk a liftbe, én pedig megnyomtam a 15. szint gombját, ahol a bemutatótermünk is van. - Arról volt szó, hogy ez egy TITKOS projekt. A TITKOS szó pedig azt jelenti, hogy nem beszélünk róla senkinek! Főleg nem olyan embereknek, akikről tudvalevő hogy képtelenek magukban tartani a dolgot!
- Igen, tudom, de Edna állandóan kérdezősködött - kezdett Ned magyarázkodásba. - És tudod milyen ha kérdezősködik: nem áll le addig, amíg nem tudja meg a választ. Két napig alig hagyott aludni emiatt, a fenébe is. De most nem ez az igazi problémánk...
- Miért, akkor mi? - néztem rá Nedre, aki viszont nem méltatott rögtön válasszal. Úgy festett azon töpreng, hogy hogyan mondja el a dolgot, ezt látva pedig most rajtam kezdett el kitűnni az idegesség. - Ned, a picsába! Mondd hogy működik a neuroimplantátum! Mondd hogy nem csesződött el megint!
- Ó nem, nem, nem. Az implantátum tökéletesen működik, ma reggel is leellenőriztem, semmi baja sincs - mondta Ned hogy valamennyire megnyugtasson, de már rögtön hozta is az igazi problémát. - A gond viszont az... hogy nincs kin letesztelnünk.
- Hogy érted azt hogy nincs kin letesztelnünk?!! - ordítottam vissza idegesen Nedre. Pedig nem szoktam nagyon felkapni a vizet, kifejezetten nyugodt természetű vagyok. Ez most viszont egy elég nagy beruházás volt és én nem szerettem volna, hogy elbukjon. Mély levegőt véve gyorsan lehútöttem a kedélyemet, aztán normális hangnemben folytattam. - Direkt szerződtettem tesztalanyt a mai napra. Sőt, többet is, hogyha ne adja az ég nem tudna eljönni, akkor legyen más helyette!
- Igen Victor, ezzel tisztában vagyok. De az a helyzet hogy ugye volt a legutóbbi kudarc, amikor a tesztalanynak rohama volt és kórházba is kellett szállítani... Hiába mondtam nekik hogy rendbe jött és hogy azóta kijavítottam a hibát - többszörösen is -, egyikük se akart kockáztatni.
- Ned - léptem hozzá közel és fogtam meg a két vállánál fogva. Ő ettől kissé megrettent, pedig nem terveztem vele semmi rosszat se tenni, hiába nem ez süthetett le abban a pillanatban rólam. - Ezek az emberek a NPT-től 900 millió dollárt fizetnének azért, hogy kezeléseken tudják használni az eszközt. 900. Millió. Dollárt. Van fogalmad róla, hogy ez mekkora összeg? Ebből végre újra belendíthetnénk az űrprojektünket, amivel annyi ideje csesződünk. És nem akarom, hogy ez az összeg elvesszen a francba. Mi a fenét mondjak nekik?!
Utóbbi kérdésemre választ kapni, esetleg jobban elgondolkodni rajta már nem volt időm, ugyanis ekkor kinyílt a lift ajtaja. Pár méterre tőlünk ott is volt az üvegfalú előadóterem, ahol pár öltönyös ember várt türelmetlenül - az NPT tagjai.
Lett volna ekkor egy pillanatnyi időm arra, hogy visszacsukjam a liftajtót, és az irodám szintjére menekülve gyorsan kitaláljunk valamit. De sajnos nem reagáltam elég gyorsan, így a bent lévők az üvegfalon keresztül megláttak és integettek nekünk, szóval ennek az eshetőségnek lőttek.
- A picsába - suttogtam, majd elengedtem Nedet, és egy elég kínos mosolyt az arcomra csalva indultam el a bemutatóterem irányába. A terem oldalán gépek sorakoztak körülöttük emberekkel, akik az implantátum működését és a tesztalany életfunkcióit ellenőrizték. Középen egy szék volt a tesztalanynak, felszerelve rá minden eszközt, ami az alany megfigyeléséhez kell. Mellette egy kis asztalon volt maga az eszköz, ami mindössze két diónagyságú fémlemez volt, amit a bal és a jobb halántékra kell rátenni.
Az NPT tagjai a szék körül várakoztak, majd mikor Neddel beléptünk felénk fordultak és előlépett közüllük a vezetőjük, Reilly Marshall. Nem csak fekete hajával tűnt ki a leginkább barna és szőke férfiak és hölgyek társaságából, hanem ránézésre is minőségibb és drágább öltönyével. Canalinak vagy Brioninak tűnt, de nem tudtam megállapítani, ennyire maga öltönykörökben nem voltam már járatos. Az biztos, hogy az ember nem igazán így képelt el egy pszihiátert.
- Csak hogy megjöttek! - jelentette ki örömködve, láthatóan nagyon feszült volt amiatt, hogy mégse lesz megtartva a dolog - azt hiszem ezt a feszültségét hamarosan vissza is fogja kapni. - Akkor kezdhetjük?
- Nos... - kezdtem bele kínosan, miközben illendőségből gyorsan én is és Ned is kezet ráztunk vele. - Az a helyzet Mr. Marshall, hogy akadt egy kis nem várt problémánk...
- Mégis milyen nem várt problémáról van szó? - kérdezte Marshall, akinek arcára rögtön vissza is tért a feszültség.
- Nos... az a helyzet, hogy a tesztalanyunk hirtelen jelezte, hogy mégsem tud részt venni. Így hát... azt szeretnénk kérni, hogy halasszuk el még pár nappal... vagy inkább egy héttel a dolgot, ha lehetséges.
- Ó... - hökkent fel Marshall, ami enyhébb reakció volt mint amit vártam tőle. A feszültsége is mintha alábbhagyott volna, és sokkal ridegebben válaszolt: - Nos, elég nagy utat tettünk meg idáig Victor, és nagy kár lenne, ha feleslegesen tettük volna ezt meg. Ugyanis kaptunk egy másik ajánlatot a projektre a Baxter Internationaltől, és ha maga nem tudja biztosítani most az eszközt, akkor lehet kénytelenek leszünk velük megegyezni. - Ezzel annyiban is hagyta a dolgot és ment is vissza a többiekhez.
Talán képes lettem volna rá, hogy elengedjem a dolgot. A projekt drága volt, igaz, és sok pénzünk ment rá, de nem annyi, amennyit a cég ne tudna maximum három hónap alatt visszatermelni. A 900 millió dollártól való elesésen is túllendültem volna, az űrprogramunk már így is évek óta parkolópályán van, kibírt volna még pár évet ott.
Viszont Marshall kimondta a "Baxter" szót. A Baxter International nevét. A cégét, akik nagy riválisaink a szférában. És akiknél az én nagy riválisom is dolgozik. Reed Richards. És nincs az az Isten, amiért hagynám hogy megkaparintsák a munkámat.
- Várjon! - kiáltottam Marshall után. - Megoldjuk a helyzetet! Én magam fogom letesztelni az eszközt!
- Nos, részünkről így rendben van - fordult vissza felén Marshall, akinek az arcára mintha egy pillanatra sunyi vigyor ült volna ki. Mintha végig azt akarta volna, hogy magamon teszteljem az eszközt. Bár lehet csak beképzeltem - ma már így is elég furcsán éreztem magamat.
Odaléptem hát a székhez, hogy megkezdhessük a folyamatot, ám Ned gyorsan odasietett hozzám és halkan - hogy az NPT-sek ne hallják meg - megkérdőjelezett:
- Victor! Nem bántásból kérdem, hanem pusztán aggódásból: te hülye vagy?! Nem tesztelheted magadon az eszközt, nem kockáztathatunk ilyen mértékben!
- Ned, azt mondtad hogy az eszköz működik, igaz? - kérdeztem vissza, miközben levetettem a zakómat és feltűrtem az ingem ujjait. - Akkor érd el, hogy tényleg működjön, vagy mindketten megszívjuk.
- Értettem, főnök - mondta Ned beletörődve, miközben én beleültem a székbe, ő pedig rámkötötte a megfigyelő eszközöket. Miközben a képernyőkön ellenőrizték, hogy minden rendben van-e, én közben felhelyeztem a halántékomra a neuroimplantátumot. Egy pillanatra megrezzentem, mikor a hideg fém hozzáért a fejemhez, pedig a hideget világéletemben jobban bírtam a melegnél.
Ned jelezte, hogy minden okés és felvette a kisasztalról a neuroimplantátumot bekapcsoló távirányíót: - Oké, Victor, kezdhetjük. Elszámolok 10-től visszafelé, addig csukd be a szemed és gondolj valami szépre. Vagy legalább valami kevésbé borzasztóra. - Ekkor idegesen rám nézett, továbbra se tartotta jó ötletnek a dolgot. Ezt értékeltem, de most feleslegesen csinálta. - Ha bármikor meggondolnád magad a számolás közben akkor szólj és leállítjuk az egé...
- Ned, csináljuk! - jelentettem ki olyan határozottan mint rég nem. Nem azt mondom, hogy az esküvönk óta, amikor kimondtam a bizonyos "igen"-t... de azért eléggé el tudtam bizonytalanodni még a fagyi kiválasztásában is.
- Rendben - adta fel végül Ned. Kezét a bekapcsológomb felett tartotta, majd megkezdte a visszaszámlálást. - 10....9....8....
Eddig nagyon is határozottan álltam ki a dolog mellett, de most... hirtelen kezdett eluralkodni rajtam a félelem. Igen, sok pénzről van szó. Igen, nagy álomról van szó. Igen, ezzel végre bemutathatnék megint annak a szemét Richardsnak, aki anno az összes nagyobb projektet elhappolta előlem.
- 7... 6... 5...
De vajon tényleg megérne ennyit a dolog? Kockára tenni az életemet és az elmémet azért, hogy a cég pénztárcája és az egóm is megteljen? Kockára tenném magamat egy olyan dologért, ami előtte többször is kudarcot vallott és nem biztos, hogy most nem kerül elő semmilyen hiba?
- 4... 3...
Nem, hülyeség volt ezt bevállalnom. Kész, gyorsan lefújom az egészet. Majd találunk más befektetőt, vagy átalakítjuk valami mássá, vagy, vagy...
KUSSOLJ! Ne hisztizz itt, mint egy nyámnyila picsa! Végig fogod csinálni!
- 2...
Hirtelen hallottam meg a gondolatot a fejemben, mely az enyém volt... de valahogy mégsem. Mintha más mondta volna az én hangomon. Mintha... egy belső hang állította volna.
Fogalmam sincs, mi volt... de igaza van. Végig fogom csinálni. Hosszú hónapok kemény munkája vezetett ide, rengeteg teszt, siker és kudarc. Nem fogom hagyni, hogy ez a munka egy ilyen bagatell semmiség miatt vesszen kárba.
- 1...
Behunytam hát a szemem és valami szépre próbáltam gondolni. Valami igazán szépre. Végigvettem az elmúlt évek összes családi emlékét: kirándulásokat, ünnepeket, a fiúk születését, a házasságunkat Sintheaval, a nászutat, az ösztöndíjam megszerzését, amikor felvettek az egyetemre... Ezek mind csodálatos emlékek voltak, de nem elég kiugróak ahhoz, hogy igazán megmutassa az eszköz erejét. Valami kiemelkedően szép emlék kell, amihez igazán kötődöm. Valami.... mondjuk a gyerekkoromról...
- És... indul!
Igen... valami a gyerekkoromból. Latvériából. Még abból az időszakból, amikor Hassenstadtban éltünk. Nem volt a legkönnyedebb gyerekkorom, a szüleim nem voltak anyagilag a legjobb helyzetben. Házról-házra költöztünk, állás váltott állást, nem egyszer szűkölködtünk. Tizenéveskoromban aztán mindkettejüket elvesztettem és egy közeli rokon, Boris nevelt fel. Neki köszönhetően egy fokkal aztán jobb lett az életem, de voltak dolgok, amiket akkor nem kaptam meg.
- Pulzus rendben, az agyi aktivitás normális, semmi rendkívülit nem látunk egyelőre...
Ilyen volt az is, amikor Hassenstadt határában, egy kis dombra ültünk le a szüleimmel. Esteledett, fáradt voltam, már haza akartam menni. De ők nem engedték, azt ígérték, hogy valami gyönyörűséget mutatnak nekem, amit csak ritkán látni. És végül igazuk is lett: a Kroft meteoreső haladt el aznap a város felett, ami évtizedenként csak egyszer jár a Föld környékén úgy, hogy szabadon is látni lehessen.
- Beindult a szerotonin termelés, igencsak nagy mértékben... A neurotanszmitterek egyre jobban kiegyensúlyozódnak, a teljes nyugodtság állapota közeleg...
És újra ott voltam. Ott ültem a dombon, két oldalról apa és anya vett körül, hátam mögött ölelve át a kezeikkel. Újra hat évesként bámultam ahogy a meteorok végigsüvítenek az égbolton, csodálatos fénycsóvát hagyva maguk mögött. Sajnáltam, hogy akik a nyüzsgő városban tengetik most idejüket nem láthatják ezt a csodálatos látványt, azonban örültem, hogy én részese lehetek. És azt kívántam, bárcsak még órákig itt lehetnék.
De ekkor...
- Várjunk... te jó ég! Erős agyi aktivitást érzékelek. A jobb oldali féltek felborítja az egyensúlyt, mintha.... mintha önálló életet élne!
Ám a csodálkozásomat egy hang zavarta meg. Egy sutyorgó hang, amit alig lehetett hallani, csak annyira, hogy épp fel lehessen ismerni. Mintha nem akarna... vagy inkább nem tudna hangosabb lenni.
Ez a furcsa suttogás végül beterített mindent, mint reggeli álmomnál az ébresztő zaja. Mindenhol csak sutyorgást hallottam, előttem, a hátam mögött, még a meteorok is sutyorgó hangot adtak ki.
Hátra fordultam a szüleimhez, hogy segítséget kérjek.... de nem ők voltak ott! Két férfi állt mögöttem, orvosi köpenyben és sapkában, arcukon maszk. Felriadtam, ijedtemben futni szerettem volna, de ők rám vetették magukat mielőtt bármit tehettem volna.
- A vérnyomás emelkedik, az agyi aktivitás felgyorsult... Azonnal le kell állítani! Gyerünk... Basszus, nem reagál a távirányító! Nem reagál ez a rohadt szar, mintha az implantátum nem engedné még hogy kilépjen! Mi a fasz?! Azonnal csinálnunk kell valamit!
A következő pillanatban újra a két maszkos állt felettem, én pedig feküdtem... de nem a fűben, hanem egy hordágyon. Ők pedig épp toltak engem valahova, az ágy kerekeinek hangjával vegyülve pedig még mindig hallottam azt a bizonyos suttogást. Annyira elöntötte az agyam, hogy alig hallottam mit beszélnek a dokik, de egy idő után sikerült annyira koncentrálnom, hogy megértsem:
- A franc! Ki hitte volna, hogy ilyen nehéz ezzel a fickóval dolgozni? - panaszkodott az egyik. - Harminc dózist adtunk neki, de ez se volt elég!
- Mégis mit vártál? A főnökasszony mondta, hogy mutáns a csávó, a mutánsok meg elég szívós kis dögök tudnak lenni - felelte a másik. - De muszáj végigcsinálnunk, különben az a szemét peszóna elintézi, hogy legközelebb mi kerüljünk a kísérleti asztalra.
Miközben toltak és próbáltam kideríteni, hogy mit akarnak csinálni velem próbáltam mozogni, de szorosan odaszíjaztak az ágyhoz. A fejemet így is sikerült egy picit balra fordítanom, a falon pedig egy furcsa logót láttam meg: egy vörös kört, a közepén egy koponyával, amiből 8 csáp meredt ki. Emlékeztem erre a logóra: a HYperdem Dinamics and Research Association logója, akiknél a feleségem is dolgozik.
HYperdem Dinamics and Research Association
HY D R A
HYDRA
- Te jó ég - nyögtem ki sokkolva - ami valahogy "The ló hég"-nek hangozhatott -, miközben egyre inkább kezdtem bepánikolva érezni magamat - de nem tudtam mi miatt, fogalmam sincs mi az a HYDRA. Hirtelen azt láttam, hogy a falon lévő világítás pislákolni kezd. Az összes világítás. Némelyik annyira, hogy végül el is pattan.
- Mi a fasz?! - hallottam, ahogy az egyik doki meglepődve kérdezi, szintén nem értve a helyzetet.
- Ja igen, ez is a mutációja, az agyából áramot gerjeszt vagy mi a töcs - mondta, miközben éreztem hogy az ágy hirtelen megállt. Egy kórterem szerű szobában voltam, de jóval sterilebbnek tűnt és olyan... másnak. - De nem baj, mindjárt ezt is elintézzük.
Én igyekeztem minden erőmet beleadva újra forgatni a fejemet, amikor is a tekintetem megállt egy fémszerű tárgynál, amiből visszatükröződtem. És amit abban láttam... attól majdnem felsikoltottam!
Egy arcot láttam benne... vagy legalábbis valamit, ami egykoron az volt. Inkább volt egy darab hús szemekkel, orral, füllel és szájjal, amit fél órán át égettek meg nagy lángon. Eltorzult ocsmány pofa, tele leégett bőrrel és hegekkel. De nem ez volt benne a legszörnyebb, hanem az...
...hogy az én arcom volt.
A mi arcunk.
Megint hallottam a suttogó hangot, most már elég erőteljesen ahhoz, hogy értsem is. Ezt mondta. Hogy ez a mi arcunk. De az nem lehet... velemi ilyen nem is történt... soha.... vagy mégis....
Ébredj, Victor.
Ez váltotta át a szöveget. Ezt kezdte el kántálni a hang, egyre erőteljesebben. A suttogásból halk beszéd lett, majd egyre hangosabb és hangosabb, míg szinte már úgy nem éreztem, mintha közbetlenül a fülembe ordítaná. És ez a hang... az én hangom volt!
- Elég! Elég! ELÉG! ELÉG!!!! - ordítottam teljes tüdőmből, rángatóztam az ágyon, próbáltam szabadulni ebből a pokolból, minden erőmet beleadva. És ekkor...
- Te szent szaros szotyoládé! Victor, jól vagy? - kérdezte ekkor egy ismerős hang. Ned hangja volt.
- Mi... mi történt? - kérdeztem kókadtan, miközben végre kinyitottam a szememet. A padlón voltam elterülve, közvetlenül előttem volt leesve a két neuroimplantátom. Kopottabbaknak és használtabbaknak tűntek, pedig igyekeztem a legstrapabíróbb fémmel bevonni őket, hogy minél ellenállóbbak legyenek. De úgy látszik nem bírták ki azt, ami velem történt.
De... mi is történt? Valami furcsa hallucináció volt, amit az eszköz a fejemben talált dolgokból eszkabált össze? Nem, ilyen hibát sose produkált - igaz hogy rohamokat okozott, meg volt hogy nem olvasott jól az agyban, de sose kreált emlékeket. Akkor viszont... ennek valódi emléknek kell lennie. De ez se lehet... ugye?
Megpróbáltam feltápászkodni, de megcsúsztam és visszaestem a földre. Ekkor azonban odaléptek hozzám páran, cipő alapján az NPT tagjai közül és gyorsan felsegítettek engem.
- Ültessék le - hallottam meg Marshall hangját, miközben a segítő kezek elcipeltek a székig, amin a kísérletet hajtottuk végre. A szék még egész jól túlélte a helyzetet, csak egy két sérülésnyom volt rajta látható.
- Nos, Victor, az történt amire figyelmeztettelek: hiba alakult ki az implantátumban, az agyad pedig valahogy túlhajtotta azt és nem engedte el. Kénytelenek voltunk defibrilátorral kiütni, hogy végre leszedhessük rólad - magyarázta el Ned. - Én megmondtam, hogy ne csináljuk, de neeeem, neked muszáj volt kockáztatnod az életedet. - Miközben lehordott közel hajolt és a fejemet kezdte vizsgálni.
- Hagyj Ned, jól vagyok. Mondom, jól vagyok - hesegettem el a közelemből Nedet, miközben a halántékomat kezdtem masszírozni. Éreztem a helyet, ahol az implantátum volt felrakva, úgy fájt, mintha a koponyámat is benyomta volna.
- Hát, jól a frászt hozta ránk - hajolt felém Marshall, akinek az arcán mosoly volt. Gondoltam megkönnyebbült, hogy nem vesztik el azt aki projektet vezeti... de mintha valami más miatt is örült volna. - Szeretnék elnézést kérni, az én hibám, én erőltettem rá hogy mindenképp teszteljük le most az eszközt. Miattam vállalta el azt.
- Á, nem, én voltam olyan ostoba, hogy bevállaltam ezt - mondtam, majd kisebb röhögésben törtem ki. Eszembe jutott ugyanis egy másik olyan eset, amikor hasonló szarban voltam. - De még ez is sétagalopp ahhoz képest, amit átéltem...
- ...Ottawában? - kérdezett vissza Marshall, majd mikor a döbbent tekintetemet látta gyorsan magyarázkodásba kezdett. - Rengeteget hallottam arról, ami ott önnel történt. Őszintén sajnálom. Az a rablás, az a sok lövöldözés és a rengeteg...
Igen, a kanadai Ottawa városában tett látogatásom kifejezetten emlékezetes lett. Ellopták azt a találmányomat, amit ott terveztem bemutatni, én meg hülye módon üldözőbe vettem őket. Akkor rengeteg ütés ért, tiszta lila volt a fejem, volt ott egy hatalmas autós üldözés is és rengeteg...
- ...skrull - vágtam rá Marshallra. Nem ezt akartam mondani, hanem...
De. Ezt akartam mondani. Mert rengetek skrull volt ott. Az alakváltó idegenek. A szemétládák, akik elkaptak és kínoztak.
- Igen, skrullok - mondta elégedetten Marshall, akinek arcán szélesebb lett a mosoly. - Egy rakás skrull, talpig felfegyverzett harcosok csúcsmodern fegyverekkel és 7-es osztályú csatahajókkal. És maga mészárlást tartott közöttük - miközben ezeket a sorokat mondta, még közelebb hajolt hozzám - Mert meg kellett mutatnia, hogy senki nem baszakodat magával. Mert maga egy pszihopata. Mert maga egy harcos. Mert maga Deathwish.
Deathwish... olyan ismerős volt a név.... de honnan...
Onnan, hogy én vagyok az.
- Victor, ébredjen - kezdte el Marshall ugyanazt mondani, amit a hang abban a lidérces emlékben. - Victor, ébredjen. Victor, ébredjen. Victor, ébredjen.
Egyre csak kántálta, és kántálta, és kántálta. Ijedtemben igyekeztem felállni a székből, de ő a vállamnál fogva visszarántott oda és nem eresztett. Szép lassan az összes tudós, pszihológus és még Ned is körölüttünk állt, és csak ismételte és ismételte ezt a két szót.A fejem fájni kezdett, a hang annyira betöltötte ismét mindenemet, hogy végül éreztem ahogy elájulok. Csak két dolog maradt: a sötétség és a hang, ahogy a két szót csengeti a fejemben.
Victor, ébredj.
Victor, ébredj.
Victor, ébredj!
Victor, ébredj!!
~VICTOR, TE ELBASZOTT PÖCSTELEN FASZKALAP, A KIBASZOTT KURVA ÉLETBE, KELJ MÁR FEL VÉGRE!!!~
***
Zötykölődés rázott vissza a valóság talajára, én pedig igyekeztem újra kinyitni a szemeimet. Azonban eleinte hiába próbáltam összpontosítani, egyszerűen nem sikerült. Homályosan láttam mindent, mintha kábulat uralkodott volna el az elmémen.
- Ó, a kénköves - hortyogtam ki magamból. - Pedig megfogadtam, hogy soha többet nem ketaminozok. A picsáért kellett megint hozzá nyúlnom...
Ekkor ismerős dörrenés csapta meg a fülem. Pisztolylövés. Egyik kedvenc hangom - persze csak a női nyögések és az AC/DC után. És úgy éreztem, mintha elég rég nem is hallottam volna ezt.
Próbáltam körülönézni, beazonosítani hogy hol a Pécsben vagyok. Ám ezt nehezítette, hogy egy hordágyhoz voltam hozzákötözve, szorosabban, mint a legvadabb BDSM-patijaimon... pedig aztán karrierem kezdetén volt részem pár eléggé vadban is. A fejemet azonban sikerült elforgatnom, és sikerült az egyik oldalamon meglátnom azt, aki éppen tolt engem: egy fekete hajú férfit öltönyben. De nem ám Canali vagy Brioni volt, hanem valami gyérebb márkájú, mint valami egyenruhaszerűség.
- Csak hogy felébredt, Victor - köszöntött a fickó, akinek úgy rémlik, hogy az előbb mintha valami neuroimplantátumot próbáltam volna eladni. - Reilly Marshall ügynök vagyok a S.W.O.R.D.-tól. Gyrich igazgató küldött, mikor hírül kapta hogy a HYDRA foglyul ejtette magát. - Miközben rövid helyzetjelentést tartott további lövéseket adott le a pisztolyból valakikre. - Igyekeztünk valahogy kiszedni a szimulációból, de a HYDRA túl erősre tervezte. Így végül én magam is belé fészkeltem magam és megpróbáltuk valahogy csalival rávenni magát, hogy készítsen egy eszközt amivel feloldhatja ezt magának.
- Várjunk... S.W.O.R.D.? - akadtam fel a sok szar dolog közül pont a legkisebben. - Már ilyen nevű szervezet is van? Mi lesz a következő, R.O.C.K.? P.A.P.E.R.? Esetleg egy kibaszott S.C.I.S.S.O.R.? - A kő-papír-olló poénom elsütése után azonban megakadt a fülem az egyik szón, amit mondtam: kibaszott.
- Kibaszott. Fasz. Pöcs. Kurva. Rohadék. Szarházi. Getves. Baszki! - jelentettem ki utóbbit örömködve. - Végre! Újra tudok káromkodni a kibaszott picsába! ~Üdv újra köztünk, Victor. Nem hittem hogy ezt mondom... de kurvára hiányoztál!~ Belső hang! Én se hiszem el, de te is. De... mégis mi a picsa történt? Megint elmentünk Többszörös Ember egyik révpartijára? Vagy az írónak megártott a túl sok WandaVison nézése? ~Hát... inkább az utóbbi, de így visszagondolva az előbbi se biztos hogy ki van zárva...~ Napasztmek! Azért remélem, hogy a The Falcon and The Winter Soldiernél meg a Lokinál már nem lesz ilyen hangulata. ~Azt én is. Viszont kajak nem emlékszel arra, hogy hogy kerültünk bele ebbe?~ Hát, az utolsó emlékem most az, amikor beleharapok abba a két hetes tacoba, utána semmi nincs meg. ~Nos, az történt...~
Ekkor azonban a belső hanggal folytatott csevegésem egy bukkanó zavarta meg, amibe Marshall ügynök vitt bele minket.
- Hé, óvatosabban! - kiáltottam rá, hogy okés hogy megment meg minden, de szeretnék agyrázkódás nélkül kijutni innen. ~Most megjegyezném, hogy egy kis bukkanótól még marhára nem lesz agyrázkódásod... de a mi beszélgetésünk zavarta meg, szóval rohadjon meg.~
- Nyugodjon meg, Victor. Mindent kézben tartok - mondta mosolyogva Marshall ügynök, azonban ekkor az irónia egy jó nagy pofont kevert le neki egy megtermett HYDRA ügynök képében.
- Nagyon szépen kézben tartja a dolgokat, Mr. Lyukaskezű, gratulálok! - vetettem oda szarkasztikusan az immár kidőlt ügynöknek. Még tapsoltam volna is hozzá, ha nem lett volna a kezem kikötözve. - Legalább annyi eszed lett volna, hogy eloldozol miközben felkelek! Ejj, ez a S.W.O.R.D. se alkalmaz túl kompetens ügynököket.
Ezalatt a nagydarab ügynök hozzám lépett és szilárd léptekkel közeledett, majd megállt mellettem.
- Ó, ez már a McDrive? Jó napot, akkor kérnék egy Dupla Big Macet extra sajttal tripla krumplival és nagy kóláva... - Rendelésem helyett azonban az ügynök egy hatalmas arcon csapást adott. Gondolom kiütésre szánta, azonban nem járt vele sikerrel, mivel láthatóan meglepődött hogy még ébren vagyok. - Jó, oké, értettem. Akkor elég lesz egy sajtburger kis kólával.
Ekkor a marcona alak újabb, még erősebb ütést mért a fejemre, amivel most már sikerült elérnie célját és újra eluralkodott rajtam a sötétség.
~A picsába. Most találhatok ki új módszert arra, hogy megint visszarángassam őt a valóságba... de azt majd csak a következő részben.~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése