Na, üdvözletem!
Eljött hát a nap végre, megérkeztem a VictorSinthea utolsó fejezete... első részével.
Ja, akármennyire is szerettem volna rövidre zárni a dolgot, megint nem győztem szóval, 5600 lett a végeredmény, és még hátra lett volna egy végső konklúzió. Úgyhogy kerestem egy pontot, ahol jónak éreztem, és ismét kettévágtam a sztorit, melynek első felét most olvashatjátok. A másodikat meg... idén mindenképp szeretném befejzni, de nem akarok már ígérgetni, úgyhogy maradjunk annyiban: jön, amikor kész lesz.
Jó szórakozást. :)
~Hé, hé, hé! Leállnál végre egy picit és elmondanád végre, hogy mi a fenét akar Sinthea?~
- Egy kalapácsot. Pontosabban inkább A kalapácsot. Skadi kalapácsát. -kezdtem magyarázni, miközben eszeveszett mód hajtottam a 195-ös autópályán. - Emlékszel még A félelem maga történetciklusra?
~Úgy nézek ki, mint aki mostanában olvasott képregényt? Mármint, a Garfieldon kívül.~
- A lényeg, hogy Odinnak volt egy testvére: Cul, a Kígyó, aki egyben a félelem istene is. Nem volt hát az a kifejezetten fagyiosztogató és egyszarvúfésúlgető típus, félelembe borította és uralta a Földet, míg a tesói el nem verték a seggét. Megölni azonban nem tudták, így a tenger mélyére száműzték és a létezésének az emlékét is kitörölték a világból. Pont ahogy én akarom tenni az Amazon: Ügyvéd twerkelős jelenetével. Azzal a pszihopata Otthonlandolóval hamarabb leülnék teázni, mint hogy azt a jelenetet újra lássam.
Csakhogy a Csúszómászónak volt egy lánya is, Skadi, aki a zistenség Méltók nevű csapatát vezette. Volt néki egy kalapácsa, ami hasonló elvek alapján működött, mint Thoré, csak erőviszonylatok alapján a Mjölnir egy sajtreszelő volt ahhoz képest.
Cul legyőzése után ezt a kalapácsot a Földre rejtették el, és ezt találta meg a HYDRA a II. világháború idején. A Piros Papi meg is örült neki, fel is próbálta emelni, de még ő se volt elég gonosz pöcs ahhoz, hogy méltóvá váljon rá.
Aztán évtizedekkel később, a szervezet vezetését akkoŕ már jó régóta átvevő - és akkor már 3-4 éve az exemként élő - Sinthea az öreg Loki bácsi közreműködésével tudomást szerez a kalapácsról. El is ment a lelőhelyére és neki sikerült a mutatvány, felemelte a kalapácsot. Fel is merült bennem a teória, hogy Johann direkt volt olyan szar apa, hogy akkora pszihopatát neveljen a lányból, ami már elég a kalapácsra méltóvá váláshoz.
És ekkor el is kezdett ömleni a szarözön. Sin ezen cselekedete kiszabadította Cult, aki elég morcos volt, és nem csak amiatt, mert így lemaradt a Dallas utolsó évadáról (meg az elsőről is). Megidézte hát a Méltók kalapácsait, amik különböző hősök és gonosztevők tulajdonába kerültek, akiket az irányítása alá vont. Ezután a Skadi erejét birtokló Sintheával elindultak, hogy ismét félelmet szabadítsanak a világra.
~Kezd picit derengeni... Nem ez az, amiben Tony Stark azzal vette rá Odint, hogy segítsen nekik, hogy bebaszott?~
- Nem bebaszott, csak ivott, meg volt mögötte ok is... de ja, nagyjából igen.
Csak aztán egyszer csak én is képbe kerültem az ügy során. Történetesen épp grilleztem az udvaron, A5 Wagyu steaket, ami az egyik legdrágább a világon, kilója 300 dollárba kerül. Az íze is ehhez mérten isteni, ahogy az illata szállt az orromba, hmmm... azonnal elkezdett kicsordulni a nyálam, még a maszkot is teljesen átáztatva. ~Ne is emlékeztess rá, mert most is rámjön a nyáladzás. Főleg, hogy a manipulálásod ideje alatt Sinthea a keton át minden szaros diétát kipróbáltatott az egész családdal, úgyhogy jó ideje nem volt tartalmas étkezésünk.~ Annyira belefeledkeztem, hogy észre se vettem az égből szélsebesen felém száguldó tűzgolyót, csak mikor az már egyenesen elém csapódott be.
Aztán a következő pillanatban a grillsütöm és tartalma helyén egy lyuk tántongott, benne por, hamu, a grillem pár el nem porladt fémdarabja és egy szőke nő volt, kékes-vöröses ruhában, közepén egy csillaggal.
-He... Hello, Carol - üdvözöltem zavarodottan a becsapódásnál fekvő nőt, aki nehézkesen, de visszaintett. Nem voltam valami húdenagy barátságban Marvel Kapitánnyan, jó ha évente egyszer találkoztunk, de valamelyest kivívtam a tiszteletét akkor, amikor Ottawában kinyírtam a skrullokat. ~Legalább egy pozitív hatása lett annak a szarnak, ha már a hatására a zöld szín látványától is PTSD-nk lesz.~
Aztán a hirtelen ledöbbenés után kezdte megint összrakni magát az agyam, majd rájött, hogy mi is veszett most oda.
- A GRILLEM! - kiáltottam rémültem, majd a Carol melletti fémdarabokat kezdtem kotorni, hátha legalább a steak épen maradt. Persze sejtettem, hogy erre akkora az esély, mint Jeff Bezost hajléktalanszállón látni, így aztán dühödten azt mormogtam: - Csak kerüljön a kezem közé aki ezt tette...
Hát, Fortunának elég szar humora lehet, mert hogy az egészet okozó illető éppen ekkor száguldott felém. Nem néztem oda, de éreztem a felém süvítő valamit, úgyhogy gyorsan előkaptam a katanáimat és fordulatból csaptam velük egyet.
Sikeresen hárítottam a csapást, de a kardom elég rendesen megrepedt tőle. Ami nagyon meglepett, különösen, hogy akkor épp az adamantiumból készülteket tartottam magamnál. Közben a támadó pár méterrel arrébb a földön landolt, és ránézve már értettem, hogy miért törhette meg a legerősebb fémet a világon.
Az előttem álló nő zöld, a mellkasánál világító egyenruhában volt, bőre hófehér, barnás haja a feje közepétől csíkban húzódott végig. Kezeiben egy ormótlannagy kalapács, a kardjaimra mért pusztítás alapján gyanítottam, hogy asgardi felszerelés.
Sosem találkoztam senkivel, aki így néz ki, de a szemei... azok a gyilkos, vérszomjas tekintetek nagyon is ismerősek voltak.
-Sinthea? - kérdeztem ledöbbenve. - Mi a fasz, hogyan? Ennyire profik már a plasztikai sebészek vagy mi? ~Ne, ne reménykedj, a te arcod akkor se tudják helyrehozni. Annyira fejlett max 500 év múlva lesz a technológia.~
- Röviden? - kérdezte egy női hang, de nem Sinthea volt, ez a hátam mögül jött. Carol volt az, aki időközben kikászálódott az üregből, majd megmozgatta sajgó vállait, készen az összecsapás folytatására. - A vörös banya kiszabadított egy asgardi istent, majd együtt jöttek, utóbbi pedig szétszórt néhány kalapácst pár ismerősnek, most meg szétrombolják a várost. A várost, amit tegnap hoztunk megint rendbe. ~Én mondtam, hogy lassan egyszerűbb lenne az egészet földig rombolni és az alapoktól újraépíteni. Starknak is olcsóbb lenne, mint a Kárelhárítási Hivatalt fenntartani.~
- Azt mondod, asgardi? Hmm... - gondolkodtam el, miközben a széttöredezett adamantium katanáimat szemléltem. Ekkor jutott eszembe valami. - Van egy ötletem, de addig fel kéne tartóztatnod Sintheát. És ha lehet, ne kíméld.
- Mintha eddig csak simogattam volna... - morogta Carol szemforgatás közben, majd rákérdezett: - Azért nekem is elárulnád, hogy miről van szó?
- Nos... lehetséges, hogy nekem is van a birtokomban egy asgardi fegyver - feleltem titokzatosan, majd míg a két csaj újra egymásnak esett, addig én gyorsan a ház felé vettem az irányt.
Bezuhantam az ajtón, majd szaladtam fel a lépcsőn... mely során előfordulhatott, hogy néha rohanás közben nekicsapódtam a falnak. ~Óóóóó, szóval ezért volt annyi ránk emlékeztető folt a falon! Pedig már azt hittem, valami égi jel volt és fel is akartad szenteltetni.~
Az egyik lépcsőfordulónál aztán megálltam és egy kép elé léptem. Egy portré volt, amin én voltam régi, császári ruházatban, egy vérvörös trönon ülve, fejemen korona - meg a szokásos zöld maszkom. Egyszer egy festő felbérelt, hogy nyírjam ki a konkurenciáját, de annyira tetszett az áldozat stílusa, hogy választás elé állítottam: megfest rólam egy képet, vagy én csinálok belőle egy absztrakt műalkotást. Természetesen az előbbit választotta. ~Gondolom, a végére megbánta. Vagy ez nem az a festő volt, aki a Layers of Fearben is szerepelt? Csak mert az megmagyarázná, hogy mitől kattant be.~
Felhúztam a festményt, felfedve így egy kombinációs zárat. Beütöttem a leleményes kitalált kódot...~4321 volt a kód, mi?~ Izé, neeeeeeeemmmm... ~Valld be nyugodtan, én már évekkel ezelőtt feladtam, hogy értelmeset várjak tőled.~ Jó, oké, nem gondoltam túl, mert nem sejtettem, hogy bárki ráakadna erre.
A kód beütése után halk kattanás hallatszott, majd szépen kinyílt előttem a titkos ajtó, én pedig beléptem a mögötte lelhető szobába. A szobába, ami faltól falig volt üvegvitrinekkel, bennük különböző pisztolyok, gépfegyverek, kések, kardok baseballütők, az író tíz évesen írt regénytervének kézirata... csupa halálos eszközök. ~Utóbbit légyszi ne emlegesd, mert még a végén velünk fogja felolvastatni és analizálni egy cikkben. Azt meg nem biztos, hogy kibírnánk idegekkel.~
Ez volt a titkos raktáram, ahol azokat az eszközöket tároltuk, amik vagy még kísérleti stádiumban voltak, vagy olyan veszélyesek voltak, hogy még én is tartottam tőlük. Nem is jártam ide gyakran, csak ha új fegyvert hoztam ide, kivinni meg aztán még ritkábban vittem innen el bármit, ahhoz nagyon szar esetnek kellett történnie. Mint ottawánál, na akkor innen vittem fegyvert - de annál az esetnél az összeset. ~Bár megjegyzem, olyan "ügyesen" használtad őket, hogy bennünk néha nagyobb kárt tettek, mint a skrullokban.~
De engem most kifejezetten EGY bizonyos fegyver érdekelt. Egy, amit még plussz védelemmel láttam el, a tartója üveg helyett acéllemezekkel volt végigborítva és kizárólag biometrikus azonosítás után lehetett kinyitni. ~No, és felmerül a kérdés: ha úgy tervezted, hogy ezt a szobát senki se találja meg - ahogy korábban mondtad -, akkor minek is a plussz védelem?~ Mert ennek a fegyvernek tudtam, ki volt az előző gazdája. És a legkevésbé se akartam, hogy megszerezze.
~Akkor jön is a második kérdés: mi a búbánatos herezacskóért csináltál ebbe biometrikus azonosítást, mikor a testünk olyan szinten szétégett, hogy a ketünkön ujjlenyomatra már csak halványan emlékeztető vonalkákat találhatunk?~ Khm, khm... a biometrikus azonosítások közé tartozik az írisz alapú is, csak úgy mondom. ~Baszki, tényleg. El is felejtettem.... A rohadt életbe, túl sokszor vettem át az irányítást a tested felett...~ Mármint a kettő neked soknak számí...? ~Kuss! Ha ennek vége, elmegyünk Londonba egyet pihenni, muszály rendbe hoznom magamat.~ Öhöm, a muszáj pontos j, nem elipszilonos.
~...... utálom ezt az írót.~
Ki is pattant hát a dobozból egy kör alakú kis kamera, ami az íriszemet vizsgálta. Közelebb hajoltam hozzá, jobb szememet óvatosan ráillesztettem, majd az vörös fénnyel pásztázta végig a látószervemet. A kamera zöld világítással és halk csippanással jelezte, hogy sikeres volt az azonosítás, majd visszacsúszott a helyére és felül kipattintódott a tartó fedele.
A dobozban pedig, egy tartón feküdt egy kard, éjfekete tokban, melyet halvány színben rúnák borítottak. Kiemeltem, majd lehúztam a tokot, előhozva ezzel a tűzvörös színű pengét. Ahogy jobb kezembe fogva a pengét néztem, szinte mintha izzott volna, engem pedig furcsa, bizsergető érzés fogott el. ~Az nem lehet, hogy én voltam, miközben picit arrébhelyezkedtem a fejedben? Helyem az volt hozzá bőven.~ Nem, tisztán emlékszem, hogy a kard csinálta ezt. Olyan érzéssel töltött el, mintha óriási hatalom szállta volna meg a testemet, amivel bármire képes vagyok.
Immár karddal a kezemben siettem vissza az udvarra, ahol Carol és Sinthea folytatták egymás csépelését. A bunyó közben szétzúzták az egyik tölgyfámat is, amin egy csomó mókus lakott - pont emiatt nem haragudtam rájuk. ~Majd a Greenpiece megteszi helyetted is. Uhh, elképzeltem, ahogy környezetvédő aktivisták a HYDRA bázis ajtajához láncolják magukat.~
Anyira egymásra koncentráltak, hogy engem észre se vettek, így a lakás bejárata előtt álltam meg. A kardot a fejem mellé emeltem, élével a lányok felé fordítva, majd célozni kezdtem. Lassan vettem a levegőt, éreztem, hogy a pulzusom egyre lejjebb és lejjebb megy, miközbe Sinthea kezeit figyeltem. Aztán megláttam, hogy a kalapácsot tartó kezét suhintásra emeli, az idő lelassult számomra. Éreztem: itt az alkalom.
Teljes erőből eldobtam a kardot, mely szélsebesen és nyílegyenesen száguldott Sinthea keze felé, a penge oly könnyen ment át , mint... nos, mint kés a vajon, míg a keresztvas meg nem akadt a kézfejében. Sinthea földöntúli üvöltésbe kezdett, az átszúrt keze szétnyílt, a kalapácd kiesett belőle. De itt nem állt meg a dolog: a kardot olyan erővel dobtam, hogy kezestül rántotta maga után Sintheát, míg bele nem csapódott a főbejárat melletti falba.
A kard markolatig szúródott a falba, Sintha jobb karját teljesen odaszorítva. ~Ó, bárcsak ez a kard is itt lett volna az ottawai balhénál. Öt perc alatt lerendeztük volna az egészet, és még kenyeret is kenhettünk volna vele.~ Miután magához tért, először megpróbálta kihúzna a beragadt kezét, sikertelenül. Ezután gyorsan kinyújtotta a másik kezét, hogy azzal hívja magához a kalapácsát de addigra én is odaértem, és felemelve jobb lábamat, talpammal teli erőből a tenyerébe rúgtam. ~Ezt amúgy taposásnak hívják, de mindegy.~ Újabb ordítás hallatszott fel, majd egy hátam mögótt hallott csattanás jelezte, hogy a kalapács félúton megállt és a földre zuhant.
- Ezt azért, amiért szakításkor nekidobtál annak a háznak... picsa - feleltem kárörvendve, alaposan kiélvezve a győzelem ízét. ~Az szerintem nem a győzelem íze volt, hanem véletlenül lenyeltél pár izzadságcsppet az arcodról a maszk alatt.~
- Na ezt mégis hogy a faszba...? - kérdezte Carol döbbenten, aki időközbe szintén odaért a falamba repített ellenséghez. Hozzám hasonlóan ő is elégedetten konstatálta az összképet.
- Carol... szeretném bemutatni a Lævateinnt - mutattam büszkén a kardot, mely még mindig a falhoz tapasztotta Sintheát. - Egy finnországi beépülős munka alatt találtam egy régiségboltban, de egyből éreztem, hogy ez nem hagyományos kard. Vizsgálatoknak vetettem alá, ekkor vettem észre a tokon egy rúnaírást: ᛊᚹᛟᚱᛞ ᛟᚠ ᛚᛟᚲᛁ . Gyorsan egy szakértőhöz, Elliot Randolph-hoz fordultam, aki lefordította nekem: "Sword of Loki". Loki kardja. Ez pedig elég is volt ahhoz, hogy hazahozzassam és itt tároljam.
- Nos, használni azt láthatóan tudod - ütögette meg Carol dicséretként a vállamat ~Aminek erejétől gondolom egyből a földre zuhantál.~, de azért utána megkérdezte: - Viszont akarom én tudni, hogy mi célból tarzogattad magadnál?
- Ha már így érdeklődésed tanusítottad iránta... meg akartam ölni vele Lokit. - Mialatt ezt kijelentettem, a falhoz szögelt nőt néztem, ahogy próbálta magát kirángatni a kard szorításából, sikertelenül. Ahogy bámultam őt, végigfutott az agyamon röpke kapcsolatunk állomásai. Tisztán emlékeztem és éreztem minden fájdalomat amit okozott, akár fizikailag, akár mentálisan, akár spirituálisan. ~Spirituálisan... azt meg hogy? Meghágta az asztrális kivetülésedet?~
És mégis... volt egy kis része az elmémnek, ami egykor tényleg szerette őt. ~Rám ne nézz, esküszöm nem én vagyok az a kis rész.~ Hogy mazohizmus volt a dolog mögött, stockholm szindróma, vagy csak szimplán két roncs ember próbálta egymásban keresni a boldogságot (esetleg mindhárom), azt nem tudtam. De nem tudtam letagadni, hogy egyszer éreztem valamit iránta, és akármennyire örültem amikor vége lett, azért fájt hogy Loki miatt dobott. És a lehetőséget látva úgy gondoltam, hogy illene a beteg humorunkhoz, ha a saját fegyverével nyírnánk ki a yottünheimi gecit. ~Szerintem ez a mi humorunkhoz képest még "egészséges", de mindegy.~
Ezt viszont nem osztottam meg Carollal túlságosan is bensőséges dolognak éreztem. És láthatóan ezt tiszteletben is tartotta, nem szólt semmit a kijelentésemhez - gyanítom őt se zavarta volna, ha Lokit a másvilágra küldöm. Helyette inkább a kalapács felé vette az irányt, megpróbálva felemelni azt, de nem bírta.
- Szemét asgardi mágia! - kiálltotta, majd dühösen próbálta arrébbvonszolni, továbbra is eredménytelenül. Feladta hát a próbálkozást, majd újfent felém fordult: - Van még egy probléma: hogy a fenébe tűntetjük el ezt a kalapácsot innen?
- Ó, azt csak bízd rám! Ismerek valakit, aki fel tudja ezt emelni, és még el is rejti, hogy véletlen se találjon rá senki. - Azza elő is vettem a telefonom, és gyorsan pötyögni kezdtem az illetőnek a helyzetet, röviden összefoglalva. Éppcsak rányomtam az elküldésre, mire jött is a válasz: "Egy perc és ott vagyok."
Időközben ismét Sintheára néztem, akinek kezdett kitisztulni a tekintete, megint teljes tudatánál volt. ~A "kitisztulni" erős szó. Inkább csak az egyik pszihopatából a másikra váltott.~
- Victor? - kérdezte lágyan és meglepődötten, mint aki régi szerelmét látná viszont. Ez tartott kemény négy másodpercig, aztán a megszokott, parancsoló hangján szólalt meg: - Victor, te mégis mi a retkes faszt csinálsz?!
- Ó, tudod, csak délutáni teazsúrt tartok pár goblinnal az Endor sűrű erdőiben... mégis mi a fasznak tűnik? ~Asszem deja vu-m van.~
Sinthea ekkor jobban átvizsgálta a helyzetet, amibe került: az egyik keze egy karddal a falhoz szögezve, a másik pedig úgy nézett ki, mint a ropiszacskó legallján lévő maradék szálak. A kalapácsa pedig jópár méterre tőle, aminek Carol nekitámaszkodott, várva az általam ígért segítséget
A parancsoló hangja ekkor kétségbeesettre válltott:
- Nem! Nem teheted! Az az ENYÉM! AZ ENYÉM! MÉLTÓ VAGYOK RÁ!
- Drágám, te egyedül egy jókora tockosra, meg egy kiadós éjszakára egy gumiszobában vagy méltó. De arra olyannyira, hogy szívem szerint most megadnám mindkettőt! - vágtam vissza, miközben picit közelebb mentem hozzá. Érre ő szájat kinyitotta, majd felém próbálta vetni magát, hogy megharapjon. Gyorsan hátravetődten és a földre estem. Akármennyire is merek szembeszállni vele, néha azért még meg tud rémíteni. ~Lehet PTSD-d van abból az időből, amikor kutyapózban csináltátok, és te voltál alul.~ ...légyszi erre ne emlékeztess többet.
- Azt hiszed, ezzel megállítasz? - kérdezte, miközben újfent felém próbált vetődni, sikertelenül. - Komolyan azt hiszed, hogy nem találok rá megint? Pedig újra az enyém lesz és akkor...
- Spórolj a szavakkal, Sinthea - feleltem, miközben újra felálltam és leporoltam magamat. - Merthogy nem találsz rá, ó nem. Olyan szinten elrejtem, hogy arra se te, se faterod, se a S.H.I.E.L.D., se a kormány nem lel rá. Sőt, még Indiana Jones, Lara Croft és Nathan Drake együttvéve se találják meg.
Ekkor egy csíkot láttam megjelenni mellettem az égen, majd mint papír módjára kitépődött egy kis rész a valóságból, helyén pedig sötét, lilás fény szivárgott át a világba.
- És én se! - vetettem még oda Sintheának, miközben a lyukon kecsesen átmászott egy hölgyemény. Hófehér haja volt, sötétlila palástja, és egy olyan kisugárzása, amitől érezted: nem ebből a világból származik. Hozzáfordultam és azt mondtam: - Késtél, Clea!
- Bocs, az én világomban picit máshigy telik az idő - válaszolta a sötét dimenzió legfőbb varázslója, a gigafejű szotyadék unokahuga, Furcsa Istvánné, akit az író kedvenc színésznője játszott el. ~ Na és neki honnan a fenéből van meg a száma?~ Fogalmam sincs, nem emlékszem rá, sejtésem szerint ő törölte ezt ki a fejemből. Erre a képességére is szükségünk lesz most. - Hallom problémád adódott egy kalapáccsal.
- Hosszú a sztori, röviden exnejem rátalált egy asgardi kalapácsra, ami átváltoztatta őt pszihopata picsából egy nagyhatalmú pszihopata picsává. Úgyhogy most ki kéne a kalapács minden emlékét törölni a fejéből, és ha a kalapácst is vinnéd magaddal, azt megköszönném.
- Szóval azt akarod, hogy fogjam ezt a nagyhatalmú fegyvert, és vigyem magammal abba a dimenzióba, ami tele van veszélyes lényekkel, akik egy ilyennel a kezükben megállíthatatlanná válnának? - vetette fel Clea, hogy a tervem több sebből vérzik. ~Inkább csak egyből, de abból literszámra.~ Jobb kezével ezután a kalapács felé nyúlt, ami felemelkedett a levegőbe, majd vilámgyorsan belerepült a hölgyemény kezébe. ~Azért Carol gondolom előtte abbahagyta a támasztását. Elég vicces lett volna, ha a hatalmas Marvel Kapitány egy kalapácsnak dőlve esik hanyat.~ - De a ti világotokban el tudnám rejteni.
- Nos... nekem az is megfelel - mondtam, ezzel el is rendezve a dolgokat.
Cult sikeresen leverték kisebb-nagyobb veszteségek árán, a babérokat pedig természetesen a Bosszúállók aratták le. A mi közreműködésünkről senki nem is tudott
... sajnos én sem. Clea ugyanis egy varázslattal sikeresen kitörölte mindenki emlékezetéből a dolgot ~Szerencsére, őt nem zavarta meg közben egy tizenéves srác.~, így Sinthea például teljesen meglepődve konstatálta, hogy egy S.H.I.E.L.D. zárkában ébredt. Persze elég hamar kiszabadult és folytatta tovább bűnös üzelmeit. Ráadásul, mivel nem emlékezett arra, hogy a rövid börtönlétjének okozója én voltam, így folytattam a HYDRA-val való munkakapcsolatomat.
A Lævateinnt pedig... nos, akármennyire is csábító volt a hatalma, túl veszélyesnek éreztem. Úgyhogy Skadi kalapácsával együtt ezt is Cleanak adtam, akivel az emlékeim kitörlése előtt elrejtettük őket...
-... ide! - mondtam, miközben az autóval megálltunk egy hatalmas barlang szájánál. Kiszálltam a kocsiból, majd még egy gyors pillantást vetettem rá... ekkor vettem észre, hogy a nagy mesélgetés során nem igazán figyeltem az útra. Ígyhát a gyönyörű Ford Galaxym inkább hasonlított a jeepre az Ace Ventura 2-ből. ~Hejhó, kicsi kocsi bumm-bumm, kicsi kocsi bumm-bumm, jó kis gép, úgy ám, kicsi kocsi bumm-bumm, kicsi kocsi bumm-bumm, százzal tééép... Most mi van? Szeretem ezt a részt a filmből!~
- Hát... végülis ez a valóságban nem az én járművem, szóóóval... szarni bele! - Ezzel a kijelentéssel fogtam magam, bekapcsoltam a nálam lévő telefon lámpa módját és besétáltam a barlangba. ~Azért remélem hoztál power bankot is.~
Ahogy betértem a vájatba, pár lépés után máris elágazáshoz érkeztem, rögvest háromfele is vezetett út. Megpróbáltam az emlékeim közt kutatva rálelni a helyes útra - hogy aztán végül ecc-pecc-kimeheccel a bal oldali mellett döntsek. Ezzel el is kezdődött hosszas bandukolásunk, mely hosszasan, kacskaringósan haladt, hol normális méretű üregben, hol olyan szűk tárnákban, hogy azon még az egerek is behúzott hassal férnek csak át.
És csak sétáltam, és sétáltam, és sétáltam, és sétáltam, és sétáltam, és sétáltam, és sétáltam, és sétáltam... ~Na EZ kurvára nem hiányzott! És megjegyezném még: szerintem körbe-körbe haladunk.~ Aha, és ezt mégis honnan veszed? ~Nézz csak jobbra...~
Engedelmeskedtem a beslő hangomnak és jobbra tekintettem... ahol újra a bejáratot és a széttört Fordot láttam meg.
-... ez most komoly, baszdmeg?! Nem szoptunk így is eleget?! - kiáltottam az írónak, még úgy se volt nagyon szapulva ebben a fejezetben. Erre hirtelen reccsenés hallottam a fejünk felett, mire hirtelen egy kisebb kő csapódott a fejünkre. - Au, baszki, hogy a... ~Szerintem ne szidd tovább, mert a végén az egész barlangot ránkomlasztja.~
Megpróbáltam még egyszer, ezúttal jobbra indulva, keresztül kasul újabb járatokon. Éreztem hogy most sikerrel járok, ezúttal a helyes irányba tartok, most meg fogom találni a...
Pár elágazás után pedig ismét visszataláltam a bejárathoz.
- A kurva életbe! Mi a faszért nem sikerül?! - adtam ki magamból. Dühömben bele akartam rúgni egy földön heverő kavicsba, de féltem, hogy az író előbbi felcseszése miatt visszapattam valahonnan, és fejbe talál. ~Talán azért nem, mert nem merülsz bele eléggé az emlékbe.~ Persze, mert neked sokkal könnyebb len... ne, ne, ne NE!
De Victor már elkésett, elfogadtam a kihívást és átvettem a teste felett az irányítást. ~A PICSÁBA! Várjál, ha viszont te is tudtad mozgatni az én testrészeim, amíg én voltam elöl, akkor...~
*CSATT*
Arcomhoz épphogy csak hozzáért a jobb kezem, mert ballal az utolsó pillanatban elkaptam. Így az erejéből csak annyit éreztem, mintha megcirógattam volna magam.
- Szép próbálkozás, de baszogatásban még mindig én vagyok a mester, te meg csak a padawanom. ~Inkább lennék sith tanítvány, akkor legalább a végén kinyirhatnálak!~ Na, látod, ez már egy fokkal jobb!
Becsuktam hát a szemem, és próbáltam koncentrálni, hogy előhozzam az emlékeinket. Pár perc múlva már világos volt minden, és nem, nem csak a Nap sütött ránk. ~Vagy csak a Nap sü.... baszdmeg, hogy vagy ilyen gyors?!~ Próbálj meg évekig egy ilyen figyelemzavaros fasz tudatában érvényesülni, egy idő után neked is menni mog ez a sebesség.
Szóval mint mondtam, kitisztult minden, láttam magam előtt az utat, amin Cleaval mentetek és követni kezdtem azt. Tartottam jobbra, balra, fel, le, tág és szűk járatokon - párszor hanyatt is esve. ~Ez az, ára, ha csukott szemmel megy az illető.~ Csak úgy megjegyzem, én az emlékbeli lépéseidet követtem, amiben jó párszor a földre kerültél.
Követtem hát tovább az emlékeidet, míg egyszer csak megálltál. Ekkor kinyitottam végre a szemünk, és végre a célnál voltunk: egy hatalmas üregben, amelynek a plafonján egy lyuk tátongott. Ezen a lyukon keresztül egy kis fény is leszivárgott ide, megvilágítva a középen álló, aranyozott nyelű, szénfekete fejű kalapácsot. Azt, amellyel Sinthea anno széttörte a grillünket. ~Tényleg, a grillsütő... Várjál, az OG regény harmadik fejezetében anno grillsütőt akartunk venni a HYDRA által felkínált pénzből. Lehet ez ilyen tudatalatti szarság volt?~
A kalapács megtalálásával egyetemben visszakaptam végre a testem felett az irányítást is. ~Khm, khm, szívesen.~ Oké, köszi, ügyes voltál meg mi a fasz, de légyszi ne csináljuk majd ezt túl gyakran. ~Ne aggódj, túlságosan megkönnyíteném azzal a dolgod, ha folyton előremennék. Meg különben is, néha túlságosan is élvezem hátulról nézni a szenvedésed.~
Már rohantam is volna a kalapácsért, amikor hirtelen földöntúli morgást hallottam meg. A plafonra pillantva pedig a lyuk mellett hirtelen pár kisebb, de legalább annyira fényes pontoz láttam meg. ~Te Victor... mondd csak, Clea nem rakott ide véletlenül egy örzőt arra az esetre, ha valaki mégis rátalál a kalapácsra?~ Most hogy mondod... ez logikus lépésnek tűnik.
És pár perccel később a szempárok tulajdonosa elénk vetette magát. Legalább két fejjel volt magasabb nálam, szemből volt neki legalább kilenc, feje két oldalán csavart szarv helyezkedett. Olyan szinten meg volt pakolva izommal, hogy a gigachad is irigykedve leste volna, háta mögül pedig előhúzott egy kibaszott nagy, baltának kinéző tárgyat.
Na, most jól jött volna egy barna nadrág! ~Kettő is!~ Ugyanis azt tettem, mint minden jóravaló ember az én helyzetemben: sikitva szaladni kezdtem.
A lény jobb kezével megpróbált elkapni, de a félelem okozta adrenalin olyan sebességre kapcsolt, hogy még a Flasht is lehagytam volna. Ezután a baltát dobta felém, de kiélesedett reflexeimnek köszönhetőem gyorsan elhajoltam előle, így az a szemközti falnak csapódott. Gyorsan balra fordultam, egyenesen a kalapácshoz, majd gyorsan mögé bújtam.
A lény a balta fele tartott, aminel nyele teljesen beleállt a falba, körülötte elég szép repedéseket hagyva. El se mertem volna képzelni, hogy mit okozott volna, ha a barlang fala helyett a hátamat találja el. ~Én el tudom: Deathwish-pürét.~
Amíg lény a baltáért megy és kiszenvedi a falból, addig volt pár percem kifújni magam és elgondolkodni azon, hogy mi a búbánatos büdös fenét csináljak. De őszintén csak gugoltam a kalapács mögött, gyorsan vettem a levegőt és nyöszörögtem.
~Na jó, a faszba már, szedd össze magad! Egy kibaszott képzett bérgyilkos vagy! Mármint oké, önképesített, de akkor is! Ennél nagyobb szarokkal is végeztünk már, úgyhogy ess neki!~
- Aha, köszi a bátorítást, ÉS MÉGIS MI A FASSZAL?! - kérdeztem vissza idegességemben. Nem volt nálam a katanám, vagy bármi olyan fegyver, amivel akár csak esélyem lenne ez ellen a szörnyeteg elle...
És ekkor jutott eszembe: nálam van Sinthea fegyvere, Wade visszaadta, mikor megmentett. ~Na, végre nem nekem kellett valamire rávezetnelek.~ Gyorsan előkaptam, és újfent megnéztem a tárat: négy golyó volt benne. Kettőt a térdbe, egyet a lágyékba, egyet a fejbe. ~Ne csak mondd, hajtsd is végre!~
A lény pontosan ekkor kapta ki a baltáját a falból és újra felém tartott. Én gyorsan kibiztosítottam a fegyvert, vettem egy mély levegőt, majd szaladni kezdtem. A lény jött utánam, megint lecsapott a baltájával, de én gyorsan oldalra vetődtem. Bal kezével felém kapott, de újabb vetődéssel kerültem arrébb, egyben közelebb is hozzá. Ekkor már tiszza célpont volt a bal térde, úgyhogy villámgyorsan céloztam és lőttem.
A golyó célt talál, a lény pedig ordítva kapott bal kezével a térdéhez. Közben én gyorsan a másik térddel is megismételtem ezt, újabb tökéletes találattal. A szörny másik kezéből kiesett a balta, azzal is a térdéhez kapott, én pedig az alkalmon kaptam, és újra lőttem, ezúttal a szabadon maradt lágyékára.
Az ordítás ezúttal elmaradt, a szörny pedig termetéhez és kinézetéhez képes nőiesen felvinnyogott, majd térdre zuhant. Én újra betáraztam, hogy megadjam a kegyelemdöfést, az utolsó golyót a fejbe...
*BUMM*
Újabb robbanás rázta meg a barlangot, majd a lény homlokán egy lyuk jelent meg amelyből szép lassan csordogálni kezdett a vér. Én sokkolva néztem az egészet, mert bár az ujjam a ravaszon volt, de egész biztos voltam benne, hogy nem húztam azt meg. És igazam is volt, ugyanis az ekkor már kimúlt lény elterült, mögötte pedig egy másik személy alakja került elő, kezében egy szürke pisztollyal, amit a lény felé tartott.
- Na, ez szép közös munka volt - mondta mosolyogva a nő, majd a földre dobta a fegyvert. Mert hogy nő volt, gyilkos kék pillantással és... Lángvörös hajjal!
A lény elterülese és a hirtelen meglepődés után a pisztolyom szép lassan másfele irányítottam, egyenesen a frissen érkezett Sinthea felé.
- Na, milyen fogadtatás ez már, szívem... - mondta hízelgően Sinthea, próbálva közeledni felém.
- TE CSAK NE SZÍVEZZ ITT NEKEM, BASZDMEG!!! - ordítottam rá, amitől hirtelen megtorpant. Hiába, ennyi idő elteltével is még mindig azt hiszi, hogy hízelgéssel el tud nálam érni valamit. ~Talán az az oka, hogy elég sokszor sikerülni szokott...~ De most nem! Továbbra is a fejére céloztam, miközben szép lassan a kalapácshoz hátráltam.- Emlékszem mindenre! Hogy hogyan használtál, mint a bábodat! Hogy hogyan tetted tönkre ezzel a szarral itt a grillemet! Hogy a szakításunk után hogyan dobtál neki a szomszéd háznak! RÁADÁSUL A BÜFÉ EMELETÉRE, AHOL BELEESTEM AZ OLAJSÜTŐBE!
Erre láthatóan ő is emlékezett, mert ekkor szája mosolyra húzódott és látványosan igyekezett visszatartani egy röhögőgörcsöt. Ez eléggé felcseszett, úgyhogy elsütöttem a fegyvert, a golyó pedig közvetlen Sinthea feje mellett süvített el. ~Ééééééés most lőtted ki az utolsó lövedékünket, gratulálok!~ Ó, baszki!
Sinthea mosolya szép lassan lekonyult, üres tekintettel bámult rám. A mellette elszáló golyó nem rémítette meg, csupán tudomásul vette, hogy ennyire komolyra fordítottam szót. Én közben igyekeztem fapofával továbbra is célba fogni a fejét, nehogy megsejtse, hogy már kifogytam a municióból.
- Azt hiszed, nekem tán könnyű volt? - kérdezett vissza, egyenesen a szemembe bámulva. Ekkor már gyűlöletet láttam a pillantásaiban, amitől az ember visszavágyja az ürességet. - Elviselni az állandó pofázásod? Még álmodban is beszéltél, hajnal kettőkor is erre keltem fel! Kibaszott xanaxot kellett szednem, napi egy dobozzal - mert hatni nem hatott, de legalább tompított annyira, hogy ne halljam meg minden második faszságodat!
- Hát, nem is tudom, szerintem egy pofázó ember és egy kibaszott olajsütő közt kurva sok a különbség! - csaptam vissza, és tovább is mentem volna, de ekkor valaki közbeszólt. Egy harmadik személy.
- Ez lehet picit csúnyán hangzik, de a te esetedben elég közel áll a kettő egymáshoz. És én már csak tudom, mert mindkettővel dolgoztam... túl közelről.
A hang felé fordultam, fegyveremmel továbbra is Sintheához fordulva. Ő azonban nem tett így, ugyanis tisztában volt vele, hogy ki szólalt meg. Egy nő volt az hosszú, a válla aljáig érő fekete hajjal, minőségi öltönyben, karjait keresztbe téve.
- Flo? Te hogy kerülsz ide? - kérdeztem meglepődve. Meg is feledkeztem ugyanis arról a tényről, hogy Sinthea a fejlövésem után oda indult.
- Hosszú történet. ~Nem gond, ez a regény is az, simán beleférne hogy elmeséld az egészet.~ A lényeg, hogy a legfinomabb, sajttal töltött szélű pizzáról mondtam le, mert hívtak hogy elraboltak. Mondtam nekik, hogy ne aggódjanak, pár nap és szabadon engednek, mert úgyis kiidegeled őket... Aztán mikor kifejtették, hogy már egy hónapja nem vagy meg, akkor megsajnáltalak, és segíteni indultam. Aztán elcsesződtek a dolgok, engem is agymostak, de legnagyobb meglepetésemre ez a pszihopata hölgyemény megmentett, aztán elmagyarázta, hogy az történt...
- Szóval ezt tervezted! Megpróbáltál egy hozzám közelállót átverni és a te oldaladra állítani, hogy ezzel manipulálhass engem! Ennyire hülyének nézel?! ~... ez ugye költői kérdés volt? Főleg ezután a kisebb összeesküvéselmélet után.~ Ó, ha fel tudnám emelni ezt a szart, akkor ez újabb ok lenne, hogy szétcsapjam vele a sejhajod! - vágtam oda Sintheának, majd azért szabad kezemmel megfogtam az ormótlan kalapácsot és megpróbáltam emelni rajta. De persze nem mozdult, hiába, nem vagyok méltó rá. ~Tudod, belegondolva hogy milyen feltételek és tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy méltó legyél rá... szerintem ez inkább pozitív hír.~
- Ó... most nem tudom, hogy felcsesszem magam, amiért ennyire hülyének nézel, meg ennyire könnyen átverhetőnek gondolsz... vagy hatódjak meg, mert aranyos, hogy szétvernéd őt miattam - szólalt meg Flo, de szinte egyből utána Sinthea próbált megint magyarázkodni.
- Nézd, oké, elbasztam! Egy hülye fasz voltam, fenntartottam egy nem kicsit elceszett és pöppet toxikus kapcsolatot! És esélyesen műveltem egy-két olyan dolgot, amit nem kellett volna! ~Mármint egy-két dolgot... óránként.~ - Sinthea újra megpróbált közelebb lépni, de aztán megtorpant, eszébe juthatott, hogy a legutóbbi ilyen próbálkozása nem váltott ki túl jó reakciót belőlem. - De Victor, a kicseszett életbe, most még az egyszer hallgass rám! Engem is rászedtek, az igazság az hogy...
- Ne hallgass rá! - csapta meg a fülem egy harmadik hang, mely az előző kettőhöz hasonlóan szintén ismerős volt. Egy hang, mely hallatán egyből gyomorideget kaptam, ahogy felismertem. De aztám ez rögtön el is múlt, mert most ez a hang picit... másmilyenebb volt.
Egy újabb nő érkezett ugyanis a helyszínre. ~Baszki, lassan feminista gyűlés lesz itt, vagy mi?~ Kék farmernadrágban, zöld pólóban, és az utóbbihoz passzoló, sötétzöld színű hajjal. A drága jó utálatos szomszédom, Victoria Perkins került ugyanis elő a másik oldalról.
- Vi... Victoria? - kérdeztem pöppet ijedten, hiszen mégis csak az a nő került elő, akitől alig bírtam szabadulni és aki a legidegesítőbb lény volt ezen a földön. ~Nem hiszem el, de egyetértek veled. Sőt, nem hittem, hogy erre látok még valaha esélyt, de irritálóság terén ez a spiné veled is felveszi a versenyt.~ - Te... hogy a fenébe kerülsz ide?
- Azt hitted, nem veszem észre, hogy otthagyod a rád bízott munkámat? - kérdezte Victoria a megszokott, irritáló hangján, amitől szerintem PTSD-m fog kialakulni. ~Az már lassan annyi dologtól van, hogy vendégszobát kap az agyadban.~ De aztán rögtön visszaváltott komolyabb, tekintélyesebb tónusba. - Perkins ügynök vagyok a S.W.O.R.D.-től, már jó ideje tevékenykedek beépített ügynökként a HYDRA-nál. Amikor tudomást szereztem a Hüpnosz-projektről, melyben kiütik az agyad és szimulációba raknak, hogy kiszedjék belőled a kalapács helyét, rögtön jeleztem a S.W.O.R.D.-nek. Ezután pedig önkéntesen vállaltam, hogy részt veszek én is a projektben, hogy kiszabadítsa...
- Ja, ez mind hihető meg érdekes... de akkor miért figyelmeztetettél az elején Reilly Marshallra, hogy legyek óvatos vele? Hisz ő is a S.W.O.R.D.-nek dolgozik! - jegyeztem meg a Victoria sztorijában lévő plothole-t, majd a fegyvert szép lassan az ő feje felé fordítottam. Egy pillanatra látszott az arcám, hogy gondolkodik, sikerült a kérdésemmel megfognom. Egy rövid töprengés után végül azt felelte:
- Fordított pszohológia! Arra gondoltam, hogy ha figyelmeztetlek rá, akkor jobban ráterelődik az érseklődésed, ezzel pedig picit könyebben kizökkenhetsz a szimulációból!
- Van benne ráció - jegyeztem meg elgondolkodva, de a fegyvert továbbra se mozdítottam a fejéről. Volt igazság abban amit mondott, de mégsem győzött meg teljesen. Ott volt például az, hogy Victoria elmondása szerint szól a S.W.O.R.D.-nek a manipulálásom tervéről és elvileg régóta be van építve... akkor viszont hogy nem tudta a szervezet a hollétemet, amikor a belső hang vette fel velük a kapcsolatot?
- Nehogy hallgatni merj erre a hülye picsára!!! - kiabálta Sinthea, mire reflexből újra felé fordítottam a fegyvert. - Ez egy manipulatív szarkavaró kurva, bárkit rávesz bármire! ~Ezt most a tükörképének mondja?~
- Ugye nem hiszel neki? - kérdezte tőlem Victoria. - Az exedről van szó, aki végig kihasznált és...
- Mindenki fogja be! - kiálltottam, miközben bal kezemmel váltogattam, hogy kire fogjam a fegyvert, a jobbal pedig továbbra is próbáltam felemelni a kalapácsot. ~Ahogy egy népszerű idegesítő kissrác kérdezné: de miért? Azt hiszed, hogy majd a hetvenedik próbálkozásnál meggondolja magát, és hirtelen tényleg méltóvá válsz rá?~ Nem, csak... valamit akartam csinálni, mert fogalmam sincs mi legyen. Egyikükben se bízom, de a kalapáccsal se tudok mit csinálni és a fegyver is csak blöff, mert kifogyott a lőszer!
És ekkor hallottam meg. Egy negyedik hangot. ~Na jó, most már kezdem én is túlzsúfoltnak érezni a helyet!~
- Victor... használd az erőt!
- Alec Guinness szelleme? Te vagy az? - kérdeztem meglepődve, miközben próbáltam körbenézni, hogy honnan jött. De senki mást nem láttam, csak a három lányt - akik közül kettőt próbáltam továbbra is sakkban tartani a fegyverrel, Flo meg... nekiállt valami zacskós magot enni unalmában.
A hang ekkor újra megszólalt, most már tisztábban, kivehetőbben. Felismertem ezt a hangot is, és az eddigiek közül ennek örültem a legjobban. Ugyanis egy szívemnek közeli személytől származik.
- Victor... használd az erődet! Használd a kalapácson!
- Liho...? - kérdeztem meglepődve. De... hol van? Sehol se láttam, akárhogy fürkésztem a területetet. Aztán elgondolkodtam azon, amit mondott: használjam az erőmet. De milyen e...
Ekkor ugrott be hirtelen: hát baszki, én tudom az elmém inpulzusait áramként mahinálni. ~Na, ez is magadtól jutott eszedbe! Mehet a második piros pont.... a 345 ezer fekete mellé.~ El is kezdtem hát koncentrálni, éreztem ahogy az energia halad végig a testemen, majd a kezemen keresztül a kalapácsba vezetődik át. Az pedig ennek hatására mozogni kezdett jobbra balra, egyre gyorsabban és erőteljesebben.
- Mi a...? Ne, ne, ne, ne NE! - kiálltotta a három lány kórusban. Mindhárman felém vetették magukat, de elkésve: a kalapács túltöltődött és egy energialöket formájában robbant egyet. A löket olyan erős volt, hogy engem is a levegőbe röpített, amitől nekicsapódtam a barlang falának, majd eszméletemet vesztettem. ~Üdv újra sötétség, rég láttalak. Vagyis igazából túl sokszor is...~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése