Közel egy év után most folytatódik a Deathwish (a fejezetképet nézzétek el, nem volt semmilyen ötletem, úgyhogy felhasználtam egy korábban készített egyszerűbb képet). A zöld halálosztó, Doktor Doom alternatív univerzumbeli énje és a fejében éldegélő belső hangja tovább folytatja kalandjait, az előző fejezethez hasonlóan most is Abeth fanfiction-jének világában (amúgy ide kattintva az eredeti történet oldalra juttok), az ő engedélyével.
Jó szórakozást :) ~Most komolyan ez a "Jó szórakozást :)" lesz a te sablonmondatod? Azért egy kicsit jobban megerőltethetnéd a kreativitásod.~
"A jéghegy csúcsa alatt mindig ott van maga a hegy is. Ezt tapasztalatból tudom." - Leonardo DiCaprio
"Nem tudom, ki találta fel a pizzát, de szeretném szájon csókolni." - Lucy Keating
~Yep, drágalátos írónk az előző fejezetben kihagyta a random idézetet, ezért most kettőt is kaptunk (de legalább az egyik kapcsolódik Leo miatt).~
Egy motelben béreltem ki egy szobát, ahol pihentem egyet a DiCaprios kaland után, és ahol feltölthettem a szerkezetet amivel hazavihetem az energiát. Nem tudom mennyi ideje lehettem ott, talán pár órát, mire a gép végre feltöltött... 1%-ra. ~Pár órát? Inkább 11 kibaszott hónapot, mert ez a hülye, degenerált balfasz író lusta volt folytatni a kibaszott írást! Éreztem hogy nem kellett volna Németországba mennie, otthagyta a maradék ihletjét is az eszével együtt!~ Azért ne dühöngj, mégiscsak az író, simán megteheti, hogy elvesztjük a regenerációs képességünk, és belénk csapódik egy meteorit, és vége is a történetnek. ~Az mondjuk igaz. Visszavonom az előzőeket, folytasd csak.~ Köszönöm. Na szóval ott tartottam, hogy sikerült végre épphogy működőképes állapotba juttatnom a szerkezetet - amit nevezzünk mondjuk... utaztatónak; lehet nem a legjobb név, de jobb mintha folyton csak szerkezetként hivatkoznánk rá -, amivel így végre hazaüzenhettem, hogy rájöjjünk mi a probléma.
Babráltam egy keveset a képernyővel, mire sikerült távolsági hívást kezdeményeznem rajta. Rövid recsegés és sistergés után meg is jelent a képernyőn Kábel türelmetlenül várakozó arca.
- Na végre! - szólalt meg, arcén pedig hatalmas megnyugvás tükröződött. - Már jó ideje próbáljuk elérni. Megszerezte amit kellett?
- Igenis, kapitány - feleltem szalutálva. - De adódott egy kis gond az utaztatóval...
- Utaztató? - kérdezte meglepetten, de aztán egyből rájött, hogy a szerkezetet neveztem el így. - Ó. Ez nem is olyan rossz név. Mi a gond vele?
- Momentán az hogy az egyik legrosszabb akkumulátort szerezte meg hozzá, aminek 6 év mire teljesen feltöltődik - ~legalább nem robban fel mint néhány Galaxy S7-es~ - , és csupán pár százalékon kaptam meg.
- Mi?! De hiszen feltöltöttük, direkt megké.... - ekkor hirtelen oldalra fodult és jobbra kiáltott. - WADE!!!!!
Nemsokára meg is hallottam a vörös ruhás degenerált barom hangját.
- Mi az, máris kezdődik a Dexter maraton?
- Wade, te nem töltötted fel az akkumulátort?!
- Ööö... az nem a te dolgod volt? Az én dolgom nem az volt, hogy felmossam a pincét és elhallgattassam azt, aki gyanakodik?
- Nem, Wade, rohadtul nem az én dolgom volt! Az egészet én csináltam, de látom, jobb lett volna ha mindent én csinálok!
- Hé, nyugi van, csak megoldjuk valaho... Ó, tényleg most kezdődik a Dexter maraton. Bocs, rohannom kell, de sok sikert.
- Wade, ne merészeld! Wade! - kiáltotta Summers, de a nagyszájú balfasz már kimenekült a szobából. Míg ezt az eszmecserét folytatták én elképzeltem, hány különböző módon fogok bosszút állni Wilsonon ezért a dologért. ~Szerintebb jobb ha ezeket nem halljátok, elég durvák. Vagy csak az író lusta volt kitalálni őket.~ Summers sóhajtott egyet, majd ismét felém fordult.
- Na jó, az utaztató speciális akkumulátorral működik, amit a háztartásokban is használt árammal nem lehet gyorsan feltölteni. Nagyobb feszültség áramfejlesztő kell hozzá, ilyet kell találnia valahol. Sajnos ennél többet nem tudok most segíteni. Sok szerencsét - mondta, azzal eltűnt a képernyőről.
Nagyszerű. Most kereshetek valami nagyfeszültségű áramfejlesztő központot, ahol feltölthetem az eszközt. ~De legalább tudjuk mi a baj, ez már legalább valami előrelépés az ügyben.~ Ja, de hol találunk az utaztatóhoz megfelelő áramfejlesztőt? Az nem hullik csak úgy az ember ölébe!
És mégis ez történt.
Épp bekapcsoltam a tévét, hogy valahogy nyugtassam magam, és pont a hírekre kapcsoltam, ahol egy új, tesztfázisban lévő áramfejlesztő központról beszéltek, amit speciális eszközök töltésére szánnak, de pár év múlva akár a környékén lévő városok teljes áramellátását elláthatja.
Nem is tudom, mikor örültem meg ennyire valaminek ~nagyjából három napja, amikor egy dögös vörös hajú nő hozta ki a pizzát~, de rögtön jött is a nehézség: a központ az Egyesült Államokban volt, és a feltöltés ideje alatt kiderítettem, hogy jelenlegi tartózkodási helyem, Sokovia Europában van. Kicsit döcögős lesz odajutni, de ha haza szeretnék kerülni, akkor kénytelen vagyok megcsinálni.
Még aznap össze is csomagoltam mindent, majd hátizsákommal el is indultam a sokoviai reptérre, ahonnan szerencsére indult járat amerikába. Viszont mivel a reptereken nem szívesen látják a maszkos embereket, ezért civil ruhát kellett felvennem, így pedig az arcom is fedetlen lett. Viszont pont ez segített ki: a reptéren ugyanis azonnal odaadtál a jegyet, és még a csomagellenörzőt is kihagyatták velem, hogy minél előbb felszáljak, és ne kelljen a ronda arcomat látniuk. Ezen máskor megsértődtem volna, ám most, amikor nagyon kellett sietnem kifejezetten jól jött.
A második osztályon kaptam helyet, pár méteres körzetemben pedig senki nem ült - nyilván ezeket a jegyeket nem adták el, hogy ne kelljen az utasoknak is engem nézniük -, így egyedül töltöttem az utat az USA felé. ~Egyedül? És én mi vagyok?~ Te lényegében az én agyam része vagy, így az én részem vagy, szóval igen, egyedül töltöttem az utat. ~Hmm. Logikus. Ami tőled szokatlan. Nincs semmi bajod?~ Meg se halottam ezt a gúnyos megjegyzést, már csak azért se, mert egy max hangerőn hallgatott filmmel elnyomtam.
Pár óra múlva meg is érkeztem az Egyesült Államokba, ahol szintén előnyömre tudtam használni ocsmány fejemet. Miután ennek segítségével kijutottam a reptérről gyorsan béreltem egy autót, amivel elindultam az úticélom felé, előtte még gyorsan visszavettem a szerelésem, mert mégis csak a jelképemmé vált. És csak mentem, és mentem, és mentem, és mentem, és... ~Na itt állj meg, nem ismételjük meg az előző fejezetet!~ Jó, rendben, a lényeg hogy kisebb szünetekkel másnap reggelre meg is érkeztem Kansas City-be, ahol a központ található volt.
Hajtottam még egy darabig, míg el nem értem egy sétálóutcáig. Az ott lévő parkolóban leraktam az autót, hátamra kaptam a hátizsákom és gyalog folytattam az utamat. Alig értem be a sétálóutcába, máris megláttam a távolban az épületet.
Végre ott volt a központ. Annyira megörültem, hogy rohanni kezdtem, essünk túl minél előbb az egészen, nem is figyeltem az utat. Így történt meg, hogy amíg Forest Gumpost játszottam, egy kávézó asztalai közt véletlenül nekirohantam egy férfinak, aki épphogy nem zuhant a földre. Épp bocsánatot akartam kérni tőle, amikor felém fordult... és ha egy klónozással foglalkozó cég nem DiCaprion teszteli elsőnek a szerkezetét, akkor ez ugyanaz a fazon akit Európában láttam.
- Mi a...? - kérdezte meglepetten. - Már megint maga?
- Én is örvendek - válaszoltam. - De ha az energiát akarja megint akkor előbb le kell győznie. - Már készültem is, hogy nagy küzdelembe bocsátkozzunk, ám ő kedvtelenül visszaült az asztalnál lévő székbe.
- Megtarthatja. Már nincs szükségem rá. Már semmire sincs szükségem - mondta, majd folytatta a kávéivást, amit megérkezésem előtt kezdett el - csodálom hogy ilyen kedvszegetten miért nem egy kocsmában próbálta elinni a bánatát.
Normális esetben otthagytam volna, hadd kínlódjon a bajában, úgyis csak gondot okozott... de valamiért úgy éreztem, hogy az évi 1 kedvességemet most kell letudnom. Kihúztam a vele szembe lévő széket és leültem.
- Szerencséje van, Dr. Deathwish kivételesen rendel. Mondja, mi a gondja?
- Semmi, lényegtelen - válaszolta, ám 5 másodperc és egy nagy sóhaj után végre belekezdett. - Elvesztettem valamit... vagyis valakit, aki fontos volt nekem. Az én drága egyetlen Beth-em meghalt néhány idióta barom miatt. És nélküle üresnek érzem magam.
- Nézze - kezdtem bele, miután nagy levegőt vettem. - Nem vagyok egy nagy lélekbúvár, a saját lelkemmel se vagyok kibékülve, főleg amióta kissé meghasadt. ~"Kissé"~ De nem kesereghet egész életében azon, hogy elvesztette őt. Menjen el a temetésére, búcsúzzon el tőle rendesen, aztán álljon bosszút azokon, akik maga szerint a halálát okozták. Nem ígérem hogy jobb lesz tőle, de legalább találhat magának egy célt, ami segíthet továbblépni.
- Talán igaza van - gondolkodott el a dolgon. - Még átgondolom. De azért köszönöm hogy próbált lelket önteni belém, még az európai balhénk ellenére is.
- Nincs mit, ingyen volt - válaszoltam, miközben felálltam, hogy folytassam utam a központhoz. - Ha esetleg még sem menne, akkor tegye azt mint Miles Warren, és próbáljon létrehozni egy klónt. - Mondatom végeztével tovább indultam, de előtte még gyorsan hátrapillantottam a gondolataiba révedő fickóra.
Pár perc múlva már az épület kerítésénél voltam. A közelben egy őrt sem láttam, amit eleinte nem értettem, aztán eszembe jutott: a TV-ben azt is mondták, hogy az épület megnyitója másnap délben lesz, és az órám szerint most pont dél volt. Szóval az őrök nagy része az átadón van, a hátrahagyottakat pedig le tudom rendezni.
Hozzáértem a kerítéshez, mire érezni kezdtem, ahogy az áram átjárja a testemet. Elektromos kerítés, éreztem hogy valami ilyennel védik az épületet. ~Mert egy áramfejlesztő központtól mégis mit vártál?~ Sajnálatukra azzal nem számoltak, hogy egy elektromosságot irányítani képes ember próbál majd betörni hozzájuk.
Gyorsan átmásztam a kerítésen majd leugrottam a másik oldalon. Mivel sajnos térképem nem volt az épülethez ~ezért készítsetek mindig tervet mielőtt belekezdtek valamibe~ ezért a durván 1%-on működő utaztatót kezdtem babrálni, míg hirtelen meg nem jelent a képen a tartózkodási helyem kék pöttyel, majd egy másik hely a közelben, szintén kék pöttyel. Kiderült, hogy sikerült beindítanom egy áramkeresőt, ami megtalálta hogy a közelben hol van elég áramforrás a gép feltöltéséhez.
Elindultam hát a másik kék pötty irányába, míg el nem jutottam a hatalmas épületig, ahol a központ működött. Óvatosan bemásztam az egyik ablakon, majd hirtelen egy folyosón találtam magam - ami kongott az ürességtől. Tovább követtem a pöttyöt, és egyetlen emberrel sem találkoztam közben - nem igen fog sokáig működni ez a létesítmény ha ennyire szarnak bele a biztonsági intézkedésekbe. Kíváncsi vagyok melyik barom üzemeltetheti ezt a létesítményt.
Rögtön megbántam ezt a kíváncsiságot, amikor megláttam a folyosón található ajtókon a Von Doom Industries logóját. Ha lenne időm akkor most az evilági énemnek is tartanék egy kis fejmosást.
És csak sétáltam, és sétáltam, és sétá... Ó, franc, majdnem megint elkezdtem ugyanazt csinálni, mint az előző fejezetben. ~És most magadtól rájöttél, nem is kellett szólnom. Kezdesz végre fejlődni.~ Addig mentem a szokatlanul kihalt folyosón, míg köztem és a kék pötty között már csak egy fém ajtó állt. Kinyitottam és beléptem rajta.
Egy vezérlőterembe léptem, melyet különböző műszerek vettek körül, közepén pedig ott volt az energia, amiből az áramot nyerték. Egy tartály volt, benne kéken izzó dologgal - hasonlított az energiacellára, amiért ideküldtek, csak sokkal világosabb színű volt. A tartály egy műszerpulthoz volt kapcsolódva, amin ott volt egy töltőállomás, hogy bizonyos dolgokat közvetlenül az áramfejlesztőnél töltsenek fel. Odaléptem hozzá, majd az utaztatót rácsatlakoztattam, és az sikeresen töltődni kezdett. 2%, 3%, 4%... egyre gyorsabban és gyorsabban töltődött.
És ekkor juthatott eszébe valakinek, hogy jó lenne őröket állítani, ugyanis hirtelen kitárult az ajtó, és egy egyenruhás fickó lépett be rajta.
- Mi a franc? - bambult rám, ám meglepődöttsége nem tartott sokáig, ugyanis töltés közben reflexből elővettem bal kezemmel a táskám oldalába csúsztatott pisztolyomat és azonnal lőttem. Valahol gyomortályékon találtam el, mire a férfi összeesett.
- A kurva életbe! - kiáltottam fel, nem igazán azért, mert most öltem meg valakit, hanem mert nem a hangtompítós pisztolyomat használtam. Meg is lett az eredménye: hamarosan parancsszavakat és több ember léptét is hallottam, ahogy szépen közelednek felém. Gyorsan az utaztatóra tekintettem: 92%. Már nem kellett sok, ám ekkor újra nyílt az ajtó, és őrök egész serege lépett be, pisztolyaikat sorban rám szegezve, miközben vízszintes sorba rendeződtek.
- Kezeket fel! - kiáltotta a középen álló, ekkor lenézett és meglátta társa hulláját. Ekkor még dühösebben felém ordított. - Azt mondtam kezeket fel! Lépjen hátrébb a géptől!
És ekkor szólalt meg az utaztató: FELTÖLTÉS BEFEJEZVE.
- Na végre - sóhajtottam nagyot, majd az őrökkel nem törődve gyorsan beállítottam az utaztató, majd ismét energiatér kezdett körül venni, akárcsak indulásnál. Az őrök ekkor egyszerre lőni kezdtek rám, ám az energiatérről sorban pattantak le a golyók, míg végül egy villanást követően eltűntem.
És hogy hova kell legközelebb látogatnom? Kiderül a következő részből. ~Ami remélhetőleg nem megint egy év után fog érkezni.~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése