Üdvözletem!
Nos, nehéz szülés volt, de itt van, kész vagyok a VictorSinthea negyedik részével. Voltak problémáim, amik miatt nehezen ment az írás (itt beszéltem picit róluk), de már igyekeztem változtatni. Kezdve azzal, hogy otthagytam az előző munkahelyemként szolgáló Tesco-t és kimentem Németországba, hogy édesapám mellett kezdjek el dolgozni egy költöztető/asztalos cégnél.
Plussz nehezítés volt (a szenvedő laptopom mellett, aminek már a hangkártyája is behallt), hogy a komikus hangvétel mellett szerettem volna picit drámaibb részeket is a történetbe, jobban belepillantani Deathwish lelkivilágába, és a helyzet az, hogy ez nem megy túl jól, még ha eddig sikerült is ezt megoldanom. Aztán pedig megint jött az, hogy túl sokat írtam, már 5000 szó felett jártam és még mindig odébb volt a vége, ezért ismét úgy döntöttem: kettévágom a sztorit.
Úgyhogy olvassátok szeretettel az első felét, én pedig igyekszem hozni a folytatást. Remélhetőleg most nem egy év késéssel.
Jó szórakozást :)
3 héttel... hónappal... vagy akármivel ezelőtt
Zivataros este volt, iszonyú zord időjárás a nyugati parton. Az eső csak zuhogott, mintha dézsából öntenék; a szél néha olyan erővel fújt, hogy simán letépte volna a fejünket is; és olyan gyakran villámlott, mintha Thor egy átmulatott éjszaka után levezető repkedésbe kezdett volna.
Egy szóval: péntek volt.
- De ez két szó - vágtam közbe a sztoriba. Nem akartam megzavarni a belső hangomat, de azért na, nem szeretem mikor az ilyen kijavítatlanul marad.
~Én se szívessen szólok közbe, de most melyikünk is meséli a sztorit?~
- Jól van, na, csak zavart.
~Engem is csomó dolog zavar veled kapcsolatban, mégse harsogom... annyira. De akkor visszatérve...~
Szóval egy átlagos péntek este volt szar idővel - ami kapcsán el is gondolkodtam, hogy mit követtél el anno, hogy ilyennel ver a sors minket.
Aznap bólingoztunk a srácokkal, amit persze meg is nyertünk, hiszen míg te balfaszkodtál régebben, én csendben kifigyeltem a többiek gyengeségét. Hazafele tartottunk épp az esőben, amikor is váratlanul rezgést éreztünk a fenekednél. Egy pillantra elgondolkodtam, hogy mikor lettél biszex és ugye nem azt akarod most csinálni, de szerencsére csak a telónk rezgett.
Ugyanis érkezett egy váratlan üzenet egy titkosított számról. Egy fickó neve szerepelt rajta csupa nagy betűvel, alatta pedig a címe. Az üzenet végén szerepelt még az, hogy "MOST AZONNAL, 3M$, KÉSZPÉNZBEN", alatta pedig a HYDRA logója. Én elgondolkodtam rajta, hogy Sinthea mióta használ privát számot arra, hogy minket zaklasson, meg amúgy is csak egy hülye lenne képes ilyen időben egy ilyen megbízást elvállalni, csupán 3 misiért.
Jah, néha még én se vagyok tökéletes. Néha képes vagyok elfelejteni, hogy te pont ilyen hülye vagy.
Úgyhogy mnden győzködésem ellenére fogtad magunkat, és elmentél arra a kibaszott helyre. Az se kelltette fel a figyelmed, hogy egy raktárépülethez kellett mennünk, amit alig őrzitek. Na, nem mintha a korábbi történetekben sok problémánk akadt volna a biztonsági intézkedésekkel...
Szóval nem volt a legbizalomgerjesztőbb helyzet, de a makacsságod miatt mégis idejöttünk. Meg is találtuk a fickót, az egyik emeleti szobában ült a székén, a laptopját lesve, közben kávézva. Én is sokkal szívesebben csináltam volna ezt, ehelyett itt feküdtünk az esőben, miközben te előszedted a mesterlövész puskát. Ami persze véletlen pont nálunk volt, mert mindig készen állunk arra, ha valakinek távolról kell kilyuggatni a fejét. Még a WC-re is magunkkal vittük.
És nem esett le, hogy valami bűzlik. Még akkor se, mikor a csávó a telefonját lerakva hirtelen belenézett a távcsőbe, és sunyi mosollyal integetett egyet. Ekkor már ledöbbentél, de a melletted hirtelen megjelent több pár láb kellett ahhoz, hogy egyáltalán elgondolkozz azzon:
- Hát, baszki, lehet most felültettek minket! Vagy ez, vagy kurva nagy vérdíj van a fazon nevén.
És ekkor előkaptad a katanáinkat, és jól legyaktad őket a picsába, aztán hazamentünk pizzázni és Egy rém rendes családot nézni. Ja nem, bocs, ez az változat, amiről én álmodtam. A valóságban épphogy előkaptad volna, már rögtön kiütöttek egy sokkolóval.
A következő pillanatban már egy székhez kötözve találtuk magunkat, maszk nélkül, valami hülye öltönyben, elegánsan felöltözve. Fura érzés volt, az egyenruhánkon kívül nem nagyon hordunk mást, főleg nem öltönyt. De ahogy lenéztünk és megláttuk a színösszeállítását és az anyagát, akkor jutott eszembe: pontosan ilyen ruhát hordtunk a baleset előtt.
Megpróbáltunk felkelni, de persze oda voltunk szíjazva a székhez.
- Most kötözve vagy szíjazva voltunk? Mert nem teljesen mindegy, a szíj nem szorítja annyira a csuklómat, a kötél után meg nehezebben tudok ma...
~Tudod, ez picit élvezetesebb, mikor én pofázok bele a dumálásodba. Baszki, kezd lelkiismeretfurdalásom lenni - ami fura, mert elvileg én is lelkiismeretféle lennék - feléd, úgyhogy folytatnám, mielőtt ez teljesen elönt.~
Szóval akkor oda voltunk kötözve a székhez, szorosan, hogy ne nagyon tudjunk mocorogni. Sajnos a HYDRA elkezdett agyat is növeszteni a dolgozóikba. Nem sokkal előttünk ott is ácsorgott egy gépnél néhány ilyen dolgozó fehér köpenyben, körbe állva, látszólag valamin tanakodva.
- Héló! - kiáltottál oda feléjük, közben továbbra is hiábavalóan rángatózva, hátha sikerül kiszabadulni a székből. - Ez nem vicces! Mondjátok meg Sintheának, hogy ezt már megbeszéltük: nem fogok üzletemberes szadomazó szexpartiban részt venni! Vagy ha mégis, legalább üzenjen előtte!
- Ó, drága barátom - fordult meg ekkor a fickók közül az, aki középen állt. Kopasz volt és az a hülye szemüveg volt rajta, tipikus őrült tudós alkat. Láthatóan ő volt a vezetőjük. - Olyan fájdalmakat és kínokat fogsz te nemsokára átélni, hogy attól sírva fogsz könyörögni a BDSM által nyújtott élvezetekért.
- Ó, baszki - kiáltottál fel, mert te is érezted, hogy talán Ottawa óta nem voltunk ennyire szarban. - Nem, nem! Kurvára nem leszek benne semmilyen gangbangban! Akár én csinálom, akár rajtam csináljátok! Az a kibaszott gumibot amit a legutóbbi ilyennél használtak azóta is nyomja vesémet! ~Baszki, tényleg, azt még mindig nem szedettük ki. Na, ha már úgyis itt vagyunk, akkor letudhatnánk azt is.~
- Ejj, ejj, drága barátom. Azt hiszem nincs tisztában a helyzete súlyosságával... - mondta megint a kopasz pasas, majd közel jött hozzánk és diódákat kezdett a fejünkre helyezni. A többi túdós meg ezalatt jegyzetelt, vagy kutatásokat lesett, esetleg valami vicces videó válogatást lesett. Tudja a tököm, ők érdekeltek most a legkevésbé.
- Nos... akkor talán elmondhatná, hogy mi is a helyzet, drága barátom, haverom, spanom, spancim, bástyám, csövespajtásom... Illetve kezdhetné a nevével, hogy ne ezeket a szarságokat mondassa velem az íróm!
- Ó, tényleg, milyen modortalan vagyok, hisz be se mutatkoztam - azzal be is fejezte a diódák felhelyezését és méltóságteljesen kiegyenesedett. - A nevem Doktor David Caverly, maga pedig Mr. Doom...
- Mr. von Doom, ha kérhetem! Sőt, legyen Doktor Professzor Mr. von Doom igazgató elnök úr! ~Azt ugye tudod, hogy nem javítasz a helyzetünkön?~ - vágtad hozzá, de a doki nem szólt hozzá a mondandódhoz. Csak megvárta, míg befejezed, majd folytatta is amit elkezdett.
-..., maga Mr. Doom a legújabb és legizgalmasabb kísérleti alanyom - mondta, és míg nem tudtad eldönnteni, hogy ettől megtisztelve érezzük-e magunkat vagy sem, addig ő most egy fémszerkezetet helyezett a fejünkre. - Az agyhullámai olyan erőteljesek, olyan magas frekvencián mozognak... Elképesztő! Rengeteg munkába került az, hogy a szerkezetet a maga koponyájához kalibráljam, a többi alanynál könnyebb dolgom volt.
- Várjunk... milyen gépezet? Milyen többi alany? És mit akar vele? Ugye azért hazaérek este WandaVisiont nézni? - kérdezted, nem tudva, hogy tán a negyedik fázis is előbb ér véget, mint hogy te kikerülj innen.
- Ó, naiv, tudatlan, drága Mr. Doom - szólalt meg újra a tudós, aki bár elmondta a nevét, de én marhára elfelejtettem, úgyhogy csak tudósnak fogom hívni.
- De várjál... hát korábban mondtad is a nevét! Akkor hogy nem emlékezhetsz rá?
~Igen? Akkor halljuk, mi a neve?~
- A neve David... nem, Daniel... vagy Derek... De az biztos hogy D-vel kezdődik. Vagy B-vel?
~Na, akarsz még kötözködni figyelmetlen uraság, vagy esetleg befejezhetném a sztorit.~
- Francba, nyertél - vágtam oda a belső hangomhoz, és bár a memóriám nem jött vissza teljesen, abban száz százalékig biztos voltam, hogy nem először kerekedett így felül rajtam.
~Szuper, akkor vissza is térnék a tudóshoz.~
- Maga mára már ne tervezzen semmit. Ugyanis most egy időre új életet fog kezdeni. Egy gondos családapa, egy szerető férj, és egy maximalista igazgató életét a szokásos kertvárosi nyavajákkal. És csak telni és telni fognak a mindennapjai a többi alany bevonásával, mi pedig közben figyelni fogjuk. És ez a stimuláció, ez a szép illúzió elő fogja csalni azt az emléket, amit olyan mélyre zárt az agyában, hogy több napnyi keserves munkával se tudtuk előcsalni. És ha megszereztük a főnökasszonynak ezt az emléket... Nos, azt majd ő fogja magával elrendezni. - Miután abbahagyta a monológját, még vállon veregetett, majd úgy búcsozott: - Sok sikert az új életéhez, Mr. Doom!
- Hé, hé, srácok, szerintem rossz embert fogtatok ki. Nincs nekem semmilyen titkos, rejtett emlékem, arról szerintem tudné... - próbáltál mentegetőzni, de aztán eszedbe jutott, hogy így végiggondolva lehet valami abban, amit a tudós mondott. - Ó... Figyu, beszéljük ezt meg! Tuti van egyszerűbb megoldás is erre. Hipnózist már próbáltátok? Oké, valszeg azzal kezdtetek, de nem érne meg újra megcsinálni? Vagy ha stimulálni kell az agyam... akkor egy Jóbarátok maraton, esetleg? Az eléggé stimulál, és még szórakoztató is lenne számomra.
Azoban a többi tudós nem reagált rád, hanem nagyban dolgoztak a gép beüzemelésén. Hamarosan pedig kék fények lepték be a gépek képernyőit, majd elkezdtük érezni, hogy elektromosság járja át a fejünket. De nem szimpla áram volt, átjárta valami különös dolog. Ekkor még nem jöttem rá, de később volt időm gondolkodni. Akkor pedig rájöttem, hogy a HYDRA-nak valószínűleg volt még egy kis tartaléka az Elme kőből nyert energiából.
Hamarosan a teljes agyunkat átjárta az energia és mindent kékben kezdtünk látni, miközben az agyunk elkezdett stimulálódni. Ezzel együtt a kiszabaduláshoz se maradt már energiád, de még annyi erőt összeszedtél, hogy kiordítsd magadból:
- EZÉRT MÉG ELPICSÁZLAK, SINTHEA!!!
Aztán hirtelen elöntött mindent a sötétség.
Ekkor kezdtem furán érezni magam, mintha nem csupán lekapcsolta volna valaki a villanyt. Olyan érzés volt, mintha kiestem volna a biztonsági zónámból, mintha... kizuhantam volna a fejedből.
És valami iyen is történt. Ugyanis ekkor egy képernyőt vettem észre a nagy sötétség közepette, amin egy felvételt pörgettek végig. Az életedet... csak éppen ez nem alakult olyan elbaszottan, mint ahogy kellett volna. Itt nem volt baleset, nem roncsolódott össze az arcod, nem lettél egy fogyatékos, nyomorék, folyton bajba sodródó, mutáns idióta. És ez meglepő mód... megrémített.
Próbáltam a képernyő felé haladni, odaúszni, megállítani ezt az egészet, de nem tudtam. Mintha valami rejtélyes erő mindig visszarántott volna a mélybe, nem hagyva, hogy külső szemlélőnél többé váljak. Olyan volt, mint... emlékszel a Tűnj el! című filmre?
- Hát, őszintén szólva, nem tért teljesen vissza az összes memóriám... így nekem abból csak az maradt meg, hogy Allison Williams milyen marha dögös nő. Ja, tényleg, meg hogy ez orozta el a Három óriásplakát elöl a legjobb adaptált forgatókönyv Oscarját.
Lényeg a lényeg, az egész olyan volt, mint amit abban a filmben csináltak Daniel Kaluuya karakterével. Csak lebegtem a sötétben és néztem, ahogy a HYDRA által kreált kamuemlékeket behelyezik az agyadba. Az egyetemi éveket, a Sintheával való összejövést, a Von Doom Industries igazgatói poziciójának megszerzését, a két gyerek születését, satöbbi, satöbbi. Ráadásul az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy felfogni felfogtam, de nem volt időm semmi másra - még a szexjeleneteiteket se tudtam kiélvezni.
Aztán az egész lezáródott azzal, hogy New Jerseybe költöztetek, és ezzel el is kezdődtek a kertvárosi mindennapjaid. Én pedig rájőve arra, hogy nem bírok az egészbe beavatkozni, úgy döntöttem, hogy magamba fordulok és megpróbálok valami kiutat keresni a dologból.
Először persze jöttek a szokásos siránkozások: hogy miért velem történik meg ez, miért a te fejedben kell lennem, vagy legalább miért nem kaptunk egy normálisabb írót. Aztán ahogy elkezdtem relaxálni, ezek a gondolatok szép lassan kiürültek a fejemből és rájöttem valamire, amiben Sintheáék hibáztak. Ők ugyanis úgy képzeltek el engem azok alapján, amiket tőled halhattak, mint egy életre kelt lelkiismeretet, aki a helyes útra baszogat téged. De nem, én ennél picivel több vagyok: a te tudatod egy lehasadt kis része.
Ekkor ébredtem rá, hogy bár a te tudatod kontroll alatt tartották, de az enyémet nem. Így ha a saját tudatomban kezdek el keresni, akkor talán megtalálhatom azt, amit a HYDRA akar megtalálni a fejedben. Elkezdtem hát kutatni a tudatomban, és találtam is egy emlékfoszlányt, még évekkel ezelőttről, mikor még csak elkezdtük az egész bérgyilkos szakmát. Ez volt az a foszlány, amit te is halhattál, a beszélgetésed Sintheával, miszerint elrejtettél valamit, ami az övé.
Hogy mi volt az a dolog és hova dugtad, azt nem tudtam kideríteni, mert ennyi volt szabad ebből az emlékből, a többi része mintha lakat alatt lett volna. A kulcs pedig te voltál hozzá. Úgyhogy el is kezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan is kelthetnélek fel.
Aztán rájöttem, miközben az unalmas mindennapjaidat figyeltem - még most se hiszem el, de visszaszírtam az összes faszságodat, mert még azok is izgalmasabbak voltak ennél - és feltűnt valami akkor, mikor aludtál. Szabadabban tudtam mozogni, úgy éreztem, képes lennék a képernyő felé menni. Mikor éppen aludtál és álmodtál, nem tartották az elméd annyira kontroll alatt, csak egy kicsit, hogy ne kerülhess ki belőle. És mivel én a tudatodból származom, így elgondolkodtam, hogy talán ez idő alatt... át tudnám venni feletted az irányítást?
Aztán az egyik ilyen este elhatároztam: most vagy soha. Megfeszítettem magam, nekirugaszkodtam és minden erőmet beleadva a képernyő felé suhantam.
Aztán egyszer csak kinyíltak a szemeim és a sötétséget más váltotta fel: egy gecironda mályvaszínű tapéta, ráadásul nem is egy normálisan kinéző, hanem valami Wishről rendelt szarság. Egy pillanatra visszasírtam a sötétséget a fejedben - ezt se hittem, hogy ki fogom mondani valaha -, aztán oldalra fordultam, hogy jobban átlássam a dolgokat. Az ekkor elém tárult látvány pedig egy fokkal jobb volt: egy nő feküdt ugyanis ott, féloldalasan feküdve, csapzott hajjal és aprókat szuszogva. Nem is tudtam, hogy Sinthea ennyire szexi is tud lenni, vagy hogy fizikailag képes arra, hogy cuki legyen.
Szóval sikerült. Át tudtam venni a tested felett az irányítást. Ó, ha korábban tudtam volna hogy erre képes vagyok, mennyi szarságtól menthettem volna meg magunkat...
- Hát de hogy nem tudtad ezt korábban? Hisz eddig is át tudtad venni az irányítást a kezem felett, ha jól emlékszem...
~Ó, szóval... így?~
*CSATT*
- AU! - kiáltottam fel, miközben az arcomhoz kaptam jobb kezemmel. Ugyanazzal, ami az előbb a fájdalmas csapást mérte rám.
~Még egyszer szólj bele olyan dologba, amiről fogalmad sincs, és a következőt ököllel adom. Logikusan a kezet sokkal egyszerűbb irányítani az egész testnél.~
Szóval újfent a testedben léve megpróbáltam az első lépést megtenni a kiszabadulás felé: ki akartam kelni az ágyból. Szerencsétlenségemre túl sok ideig voltam a sötébe zárva és lebegve, így mikor az éjjeliszekrényre támaszkodva megpróbáltam felkellni, hatalmasat puffantam a padlóra. Magamra rántva az éjjeliszekrényt is.
- Huh... Victor, te vagy az? Mi a fenét csinálsz? - kérdezte egy fáradt női hang. Gyorsan felemeltem a fejem és az ágy felé kémleltem, de szerencsére Sinthea szemei nem voltak nyitva. Nem kellt fel teljesen, félálomban beszélt hozzám.
- Ööö... Csak... egy pohár vízért indultam, deee... elestem - válaszoltam, remélve, hogy félálmában ezt is el fogja fogadni. Igazam is lett.
- Jó, de ha visszafekszel kapcsold le a villanyt. Tegnap is égve hagytad, és sok lesz így a villanyszámla - mondta, majd átfordult a másik oldalára. Nemsokára újfent szuszogni kezdett, jelezve, hogy ő ezzel vissza is aludt.
A lehető leghalkabban alrébb toltam a rám esett szekrényt, illetve az egyik fiókot, ami abból kiesve csapódott a hasamra. Ledobáltam magamról az abból kiesett női fehérneműket - bár hogy miért a te oldaladra pakolták Sinthea holmijait, azt nem tudom felfogni -, ekkor viszont a sok ruha közt egy dobozt találtam. Egy aprócska fadobozt, S. SCHMIDT felírással az elején. Igen, az a pisztoly volt benne, amit a fürdőszobában találtál.
Kinyitva és meglátva egyből egy lehetőséget láttam: ha fejbelövöm magunkat, akkor az kiüti az agyunkat, így pedig kikerülünk a HYDRA manipulációjából. Csakhogy hiába tartottam a fejemhez a pisztolyt, a ravaszt egyszerűen nem bírtam meghúzni, sziklaszilárdra merevedtek az ujjaim. Mintha egy biztonsági gátat ültettek volna belénk, hogy ne bírja más telepátiával átvenni feletted az irányítást és megtenni ezt. Ezek a HYDRA-sok tényleg kezdenek fejlődni.
Ugyanez volt a helyzet akkor, amikor végre feltápászkodtam, majd a kezdő nehéz lépések után pedig a bejárati ajtóhoz siettem. Hiába tudtam ugyanis kinyitni azt, a házon kívülre már nem tudtam kilépni. Nagyon sok részletre odafigyeltek a HYDRA-sok.
Viszont pont ezért volt kínos, hogy a telefonálást éjszaka láthatóan nem figyelték eléggé, mert a mobilodat megtalálva tárcsázni kezdtem a Stark Industries hívószámát, amit sikerült is. Az már más kérdés, hogy egy S.H.I.E.L.D.-es hangpostára irányított át.
- Ó, ne már Stark, kajak nem tudtál egy sajátot csinálni, te fasz?! - átkozódtam egyet, miközben kivártam, míg a monoton géphang felsorolja az opciókat. Mikor elérte a "Bűncselekmény bejelentése" részt, megnyomtam az ide tartozó gombot, majd kezdtem is volna bele a mondandómba... de mit mondjak? Hogy egy csávó fejében lévő hang vagyok, akit elrabolt egy vörös picsa a csicskásaival, és most egy unalmas életbe helyezve próbálják kiszedni belőle a fogalmamsincsminek a helyét, ami fogalmamsincshol van?
Aztán végül kitaláltam valamit gyorsan: - Izééé, hello.... Aaaa... HYDRA-nak dolgozom, és szeretném bejelenteni, hogy izé... van itt fogvatartva egy fickó, Victor von Doom, tudjék, a világhírű Deathwish, csak hallottak róla, maguknak is csinált egy csomó munkát, mint azt Cheyenneban, amikor Michael Morbius kifosztott egy vérplazmás kocsit... Mármint csak hallottam arról, hogy volt ilyen, és azt hallottam hogy egész jó munkát végzett, és még a bal mutatóujját is otthagyta. Vagy az a gyűrűs volt? Mindegy, piszok mód fájt... mármint neki, szóval izé...
Ekkor azonban váratlanul megszakadt a kapcsolat. Azt hittem, hogy a S.H.I.E.L.D. szerverei megunták a tőlem egyébként szokatlan határozatlanságot - na, pont ezért vagyok én csak hátul és te csinálod a többi szart -, ám ekkor egy férfi hangja csapta meg a fülemet:
- Itt Reilly Marshall különleges ügynök! Maga telefonált azzal kapcsolatban, hogy tudja hol tartják fogva Victor von Doomot?
- Ööö... - lepődtem meg, nem vártam a S.H.I.E.L.D.-től ilyen gyors reakciót. Aztán ki is derült, hogy a S.W.O.R.D.-tól van az illető, úgyhogy ez meg is magyarázta a dolgot. - Igen, igen, én voltam az.
- Nagyszerű! - kiáltott fel örömében. Szóltam volna, hogy azért feléd nem szoktak ilyen szintű örömet kinyilvánítani, és talán lejjebb is vehetne, de most én is elég szorult helyzetben voltam. - Ó, ha tudná mennyi ideje próbáljuk megtalálni a helyet, ahova őt és több más embert is elvittek! A HYDRA különösen óvatos volt, nem tudom mit akarnak a dokitól, de nagyon kell nekik. Mindegy, most végre előrébb vagyunk, bemértük a tartózkodási helyének koordinátáit, odamegyek egy kisebb csapattal, adja meg a nevét és a kinézetét, hogy ott felvegyük magával a kapcsola...
- NEM! - kiáltottam oda, majd a szám elé kaptam a kezem, rájőve, hogy este van és nem szeretném, hogy bárki felkelljen és meglássa mit művelek. - Nagyon szem előtt tartanak mindenkit! Csoda, hogy egyáltalán ezt a hívást sikerült megejtenem, ez minden amire most képes voltam, sajnálom.
- Ne sajnálja! Már most többet segített nekünk, mint az ügynökségem 90%-a. De azért legyen óvatos, és ha sikerül kimentenünk a dokit, akkor biztosítom, hogy magát is ki fogjuk juttatni.
- Ó, abban biztos vagyok. Nagyon biztos - mondtam sejtelmesen mosolyogva, mart gyorsan le is raktam a telefont, Ezután visszamentem a hálószobába, ahol szerencsére Sinthea továbbra is mélyen aludt, nem keltette fel a rövid kiáltásom. Fel is emeltem gyorsan a szekrényt, visszapakolva a polcot és a ruhákat... de ekkor megint eszembe jutott a pisztoly. Ez talán segíthet abban, hogy visszahozza az emlékeidet.
El is mentem hát a fürdőszobába és berejtettem a szekrénybe, a törülközők tetejére, ahol aztán meg is találtad. Ezután még a konyhába mentem ki, hogy előrehaladásom örömét megünnepeljem pár bent talált csokis sütvel és tejjel, utána pedig boldogan feküdtem vissza az ágyba.
-Szóval te voltál! - csesztem le a belső hangot. - Sinthea meg rámkente, veszekedett velem, és le kellett nyírnom a füvet kézikaszával, hogy kiengeszteljem!
~Hát, lényegében a te testeddel csináltam, meg a te tudatodból vagyok, így bizonyos szempontok alapján igaza volt. Meg amúgyis, segítettem neked kiszabadulni, szóval... szívesen.~
Szóval visszatértem szemlélőként, és láttam, hogy Reilly vélhetően felmérte a szituációt és egy jó ötlet jutott az eszébe. Magát is bejuttatva az egész szimulációs izébe a Nemzetközi Pszihiátriai Társaság elnökének adva ki magát egy olyan gép készítését igényelte meg, amivel mások agyát lehet stimulálni, erre ti jöttetek a neuroimplantátum ötletével. Meg is kezdtétek a munkát, de én a távolból jobban tudtam figyelni, és észrevettem, hogy közben Reilly szabotálja a kísérleti alanyokon végzett teszteket, hogy ezzel végül azt érje el, hogy magadon teszteld a gépet. Ravasz egy pöcs, mondhatom, mindenképp dolgoznunk kéne vele a közeljövőben.
De én se voltam ám rest, különböző jeleket próbáltam neked hagyni, illetve ahogy egyre közeledett a teszt napja, úgy kezdtél el belül kicsit feszengeni. És így én is egyre többször tudtam közel kerülni nappal a képernyőhöz és elültetni a gondolatokat a fejedbe.
~Ééés... azt hiszem ennyi. Illetve nem ennyi, de a többit tudod: használtad magadon a gépet, kiütődtél, aztán magadhoz tértél a valóságban, de Marshallt - a korábban tapasztalt ravasz lépéseihez képest meglepően könnyen - kiütötték, téged meg visszaraktak, megtaláltad a jeleket amiket hagytam, fejbelőtted magad és ezzel szabadjára engedtél engem és a tudatod nagyobb részét. Szóval ja, azt hiszem ezt szokták fos helyzetnek nevezni.~
Felültem ekkor a kanapén, hátracsúszva szorosan a hátámlához és elkezdtem körbenézni a szobában. Igyekeztem feldogozni a rengeteg információt, ami most rámzúdult. Ez az egész, minden amit látok, mindenem amim volt, minden amit éreztem... hazugság volt. Hazugság a sikeres munkám. Hazugság a szép, takaros házam. Hazugság a szerető családom.
Hazugság a boldog életem.
A karfába szorítottam teljes erővel a kezemet, hagyva, hogy a düh átjárja a végtagomat. Ki akartam vezetni magamból, a karfára adva ki az indulatot, meg akartam szabadulni minden feszültségtől. El akartam tűntetni ezt az érzést, a palimadár érzését, akit rászedtek és ha nem kap külső ~"külső"~ segítséget, akkor sose jött volna rá az egészre. A balfasz idióta érzését.
Miután úgy éreztem, hogy végre kiengedtem ezt magamból - vagy csak a kezem zsibbadt el, az is lehet -, kitört belőlem halkan, de hisztérikusan egy nevetés. A nevetés, hogy, "Ó, Victor, te idióta nyomorok gyökér fasz! Komolyan azt hitted, hogy neked kijárhat a boldog életből? Bolondabb vagy, mint hittem! Egy szánalmas faszkalap!".
~Hé, Önsajnálat Kapitány! Ahelyett hogy elvennéd az én feladatomat, a basztatást, és önmarcangolássá modifikálnád, inkább kapd össze magad és találjuk ki, hogyan keveredhetnénk ki ebből a dupla adag, hányással leöntött szartortából, amibe belekeveredtünk!~
- Te... Te inkább gyakorold a csöndbe maradást, úgy is olyan jól csináltad az elmúlt időszakban - kussoltattam el a belső hangot, és felnyitottam a kanapé karfáját.
Egy üveg Spitz Rum volt ott, egy osztrák italfajta, melynek különlegessége, hogy 80%-os alkoholtartalmú és akkor javasolják ivását, ha "szeretnél szabadulni a tegnaptól és nem szívesen foglalkoznál a holnap kérdéseivel". Johann piája volt - ki másé -, afféle titkos tartalék, ha hozzánk jönne és különösen elviselhetetlennek tartana. Teljesen véletlenül találtam rá, amikor csótányirtást végeztem a nappaliban, de sose éreztem késztetést, hogy rájárjak.
Most azonban az elmém megnyílásával ez a gát is eltűnt, úgyhogy letéptem a kupakját és nagyot kortyoltam belőle.
~Khm, khm... Tudom, hogy nem mindenre emlékszel még, de legkésőbb a fejlövés túléléséből rájöhettél, hogy regenerálódunk. Ennek hatására pedig a szervezetünk képtelen berúgni.~
- Ó, az isten szerelmére, legalább egyszer fognád be azt a kibaszott szádat! - hallgattattam el újra a belső hangot, és továbbra is nagyokat szlopáltam az üvegből. Tény, hogy nem ütöt ki és képtelen voltam berúgni tőle, de az ízét és ahogy végigmegy a testemen akkor is éreztem. És ez az érzés is épp elég volt. - Úgyis tudod, hogy igaz amit mondok. Mindig is igazad volt. Egy szánalmas vesztes vagyok, aki nem ér semmit. Jobb lenne tán az irányítás a te kezedben.
~Tudod... egy szánalmas, nyomorék veszteshez képest elég sok embert érdekel a sorsod.~
- Mégis kiről beszélsz? Reilly-ről? - kérdeztem vissza gúnyosan, mert fogalmam se volt róla, hogy mégis ki a fenéről beszélhet. - Ő csak a protokoll szerint viselkedett. A HYDRA-val való kibaszás csak a céljuk, nem az én megmentésem.
~Akkor úgy látom, nem figyeltél elég rendesen amikor meséltem. Egyrészt nem te vagy az egyetlen akit idehoztak, másokat is belerángattak a szimulációba. Ott van például Florica...~
- Ó, igen, Florica, akit sikerült olyan szinten kiidegelnem az egyik munkánkkal, hogy utána fél évig nem volt hajlandó beszélni velünk! Sőt, igazából többször is! - akadtam ki a múltban elkövetett hibáimon, de ekkor kezdett el motoszkáni egy gondolat a fejemben. Igen, az agyára mentem, kiidegeltem, és valószínűleg annyi problémát okoztam neki, hogy azokkal három pszihológus ellenne évekig. És mégis... a sok szar után eljött értem. Idejött, hogy segítsen. Lehet, hogy külső nyomásra, de akkorr is.
~Na látod! Mondjuk nem végezte valami jól a dolgát, mert láthatóan őt is berakták ebbe a szimulációba, de na, azt mondják a szándék a fontos.
Másodszor pedig azt felejtetted el, hogy bár a S.W.O.R.D. vette fel a hívásunkat, én nem nekik próbáltam üzenni. Hanem Starknak. Mégha duplán át is lettünk irányítva.~
- De miért hívtuk pont Starkot? - gondoltam bele, hisz a Vasembernek valszeg jobb dolga is van, mint hogy a mi segítségünkre siessen. Miért tőle kértünk erősítést? Van valami ismerősünk, akinek befolyása van Starknál, esetle...
És ekkor ugrott be egy emlék. Egyike a sok szép pillanatnak, ami ott figyelt a memóriámban és amiről most kiderült, hogy nem igaziak. De ezt picit másmilyennek éreztem. Ez valahogy... valósnak tűnt.
~Éééééés itt akkor álljunk is le. Áttekintettük ugyanis az íróval a fejezetet, és úgy állapítottuk meg, hogy tán ez a legjobb hely a rész félbevágásához - vagyis inkább a legkevésbé szarabb. Úgyhogy álljunk is itt meg és a következő részben folytatjuk!~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése