VictorSinthea, avagy egy újabb elcseszett Deathwish-történet - 5. rész

Üdvözletem!

Nos, 3 hónappal később, de itt is vagyok a félbevágott fejezet folytatásával. Nem mondom, nehéz szülés volt ez is, amiben közrejátszott, hogy az új munka mellett se könnyű és az ihlet is kerülgetett mostanában. De aztán csak összejött, 30000 karakterrel és 4500 szóval, nem volt hát rossz ötlet ez a félbevágás.

Ezen kívül már csak egy fejezetet tervezek (hacsak nem leszek megint szószátyár és elhúzom azt is 10 ezres hosszúságúra), plussz egy epilógussal, amivel egy következő tervezetf történetet vezetek fel.

Jó szórakozást! :)

Az előző rész tartalmából:

Üdv. A nevem Victor von Doom. De sokan talán úgy ismernek: Deathwish. Na jó, a nagy többség Doctor Doom-ként ismer, de az egy másik univerzum, ahol romhalmazzá tett egy fickó, aki bármelyik testrészét...

 ~Oké, nem, ez túlságosan korai, picit előrébb...~

Felnéztem a kéz tulajdonosára... és ott állt előttem DiCaprio elveszett ikertestvére! De tényleg, totál úgy nézett ki mint drága színész barátunk, aki még Maci Lacival is összetűzött, csakhogy végre Osca...

 

~Nem, ez még mindig túl korai, tovább!~

Megszokott dolog volt hát, hogy felkelve az ágyban csak hűlt helyét láttam Sintheának. Mégis... valahogy furán éreztem magam. Egy furcsa érzés futott végig raj...

~Na, most már a sztori végre stimmel, de még mindig korai, tovább!~

- Mindenki fogja be! - kiálltottam, miközben bal kezemmel váltogattam, hogy kire fogjam a fegyvert, a jobbal pedig továbbra is próbáltam felemelni a...

~Nem, nem, ez meg már a következő fejezet! Tudod mit? Hagyjuk, csak kezdjük el a részt!~

Egy domboldal volt ebben az emlékemben, ami egy erdő szélén magasodott. A fák egymásba olvadó rengetege pont a földhát tetején ért véget, ahonnan így gyönyörű kilátás nyílt a lent elfekvő síkságra, és az ott lévő kicsi, tojás alakú tóra. Az eleve gyönyörűségesnek ható kilátást tovább fokozta, hogy az emlékben épp naplemente volt, ami visszatükröződött a tóról, halványvörös színűre festve a füvet és megvilágítva minket.

Minket, mert hogy nem egyedül voltam ott. A domboldalon ültem valami törölközőn, mellettem egy kosár, tele mindenféle étellel és egy üveg borral. A kosár mellett pedig ott ült Sinthea, aki egyik kezével támasztotta magát a háta mögött, csodálva az elénk táruló szépséget. Ugyanúgy nézett ki, a ruhatára - leszámítva a szalmakalapot a fején -  a megszokott volt... mégis másmilyenek éreztem. Ahogy ezt az emléket is. Mintha a semmiből került volna elő.

- Ugye megmondtam, hogy tudok egy nagyon jó helyet? - kérdezte ekkor felém fordulva, és bár napszemüveg volt rajta, így is éreztem az átható tekintetét. Ajkai halványan felkerekedtek, egy győztes nő mosolya, akinek sokadszorra is igaza volt. - Te meg a Central Parkba akartál menni, akkor meg most bámulhatnánk a felhőkarcolókat.

- Azért ne minősítsd le a Central Parkot, annak is megvan azért a maga szépsége. De ja, elismerem, ez sokkal gyönyörűbb hely - tettem hozzá én is mosolyogva, miközben továbbra is a kilátást szemléltem, pillantásaim azonban időről-időre felé kanyarogtak. Mintha nem tudnám eldönteni, hogy a két gyönyörűség közül melyiket nézzem inkább.

Sinthea ezalatt kivett két borospoharat és az üveg bort is, amit hozott. A dugót egyszerűen, két ujjával húzta ki, ha fél szemmel jól láttam, az egyik ujjának a körmét is belemélyesztette a dugóba. Miközben tölteni kezdte a nedűt, újabb kérdéssel fordult hozzám: - Szóval Victor... elgondolkoztál végül az ajánlaton?

És hirtelen elszállt a szép táj, a domb, a piknikkosár, Sinthea... helyükre pedig egy szürke, nyomasztó érzés érkezett, ami görcsbe rántotta az egész testemet.  Az ajánlatot... de várjunk, milyen ajánlatot? A Von Doom Industries igazgató kinevezése? A new jersey-i állásajánlatot, ami megkönnyítette az átköltözést? Nem, ez nem az egyik fejembe ültetett dolog volt, ez valami olyan ajánlat, amit a valódi életemben kaptam. Akárhogy próbáltam kutatni a memóriámban, semmit se találtam, de az a szorító érzés akkor is ott volt bennem, szóval nem lehetett túl szívélyes ajánlat a számomra.

- Ó, az ajánlat... - mondtam ki kelletlenül, szívem szerint hallgattam volna, soha fel se hozva a témát. De ismertem őt, nem szállt volna le rólam, amíg nem válaszolok. - Az... az lényegtelen.

- Lényegtelen?! - kérdezte Sinthea picit lecseszősen, majd levette a szemüvegét. Ám az égszínkék szempárjainak nyomát se láttam, azok helyén egy sárga színű látószerv ékeskedett, a pupilla pedig mintha... szűkebb lett volna. - Ez egy olyan lehetőség, ami nem sokszor adódik meg az ember életében. Végre szervezett körülmények közt csinálhatnád  ezt az egészet! Én azt mondom, érdemes legalább egy próbát tenni ve...

- Szívem, nem! - akartam lezárni gyorsan a témát, majd a poharakhoz nyúltam, gyorsan felkaptam és felhörpintettem a bort. Mindkét pohár bort. Ahogy a nedű csúszott le a torkomon, úgy éreztem a bennem lévő görcsöt enyhítette, de nem mulasztotta el. Reflexszerűen a borosüveg felé nyúltam, hogy abból kortyoljak tovább, de félúton egy kéz állított meg. 

Egy jóval szürkébb és szőrösebb kéz, mint amit Sintheától megszoktam, mivel ő mindig borotválja magát. A legedzettebb acélkéssel, amit edzett acélból készített, az élét adamantiummal bevonva, ami a legapróbb szőrt is eltávolítja - meg a bőrt is, ha nem óvatos vele az ember. Én már csak tudom, egyszer kíváncsiságból lenyúztam vele az arcomat, hátha a regeneráció során a régi változatába nő vissza. Sajnos azonban a bőröm sejtszinten sérült anno a kísérlet során, így másnap reggel ugyanaz az ocsmány kép fogadott a tükörben. 

Meg persze később is megtapasztaltam a penge élességét, amikor Sinthea nem volt elégedett a munkámmal, főleg azután, hogy szétmentünk. Igen, szétmentünk... Nem évekig voltunk együtt, csoda hogy a kerek egy évet is kibírtuk, aztán dobott egy idióta istenért, csak mert szexibb, van jogara és milliókat kap a Disney-től.

Éreztem, ahogy az agytekervényeim mintha beolajozódnának, újra éreztem, hogy a másik képességem, az elektromos energia irányítása kezd visszatérni. Az agyam ismét beindult, az emlékeim kezdtek fokozatosan, sorban visszatérni. 

Szép lassan visszatért minden: a fiatalkorom, a balesetem, az átalakulásom. Emlékeztem a cégemre, ahol nem voltam semelyik részleg vezetője, a baleset miatt instabillá minősítettek a pozicíora. Ezért átadtam a vezetést, csupán többségi tulajdonosként maradtam meg, hogy beleszóljak ha elbasznák az egészet - aztán az új igazgatóról kiderült, hogy egy dinó, de ez egy másik történet.
Emlékeztem a Sinthea-val való kapcsolatomra is. Mármint a valódira. Karrierem elején voltam, még nem voltam profi, de azért a munkák többségét jól végeztem. Még ha néha a véletlennek köszönhetően sikerült is a dolog, mint amikor egyszer egy tanút rendőrnek öltöztetve próbálták elvegyíteni, a helyére pedig dublőrt raktak. Én meg átjutottam a védelmükön, lerendeztem pár őrt, aztán rosszul sütöttem el a fegyvert és az egyik rendőrt lőttem le. Pont azt, aki a valódi tanú volt.
A felbérlőm pedig nem más volt, mint a HYDRA, akik már a világon mindenkit felkértek a munkára, de vagy nem vállalták, vagy kudarcot vallottak. Sinthea, aki akkor már jó pár éve vezette a szervezetet teljesen kétségbe volt esve, mivel a tanú leginkább rá nézve terhelő bizonyítékokat akart nyilvánosságra hozni. Idegességében egy nap letért a kocsmába, hogy benyakaljon jó pár korsó sört. Késő este, úgy 11 fele már teljesen üres volt a kocsma, egyedül ő hörpintgetett a bárpultnak támaszkodva.

Illetve nem teljesen egyedül, ugyanis ekkortájt estem be én is a csehóba, csurom véresen, tele lőtt sebekkel.Aznap két megbízást is teljesítettem, de a szervezőkésségeim teljes hiánya miatt sikeresen összecseréltem a két hullát. Aztán kiderült, hogy a megbízóim két rivális banda főnökei voltak, amiből hatalmas lövöldözés lett, ennek közepén pedig természetesen én voltam.

Úgyhogy vörösebb voltam mint egy Wade hasán szétvert paradicsom és lyukasabb, mint SpongyaBob és a mániákus Twitter-felhasználók agya együttvéve. Így ültem le a bárszékre, a fejem maradékát a pultra támasztva és kikérve a legerősebb piát, hátha annak az ízét még érzi a nyelvem.
Kinézetem olyan szinten kilógott... nos, a hullaházon kívül bárhonnan, hogy felkeltettem Sinthea figyelmét is. Megtudta, hogy regenerálódok és hogy friss bérgyilkos vagyok, ő pedig elmondta ezt a kényes ügyet a tanuval. Felajánlotta, hogy ha ezt elintézem neki busásan megfizet, sőt, a HYDRA által komoly támogatást nyújtana a számomra. Nekem meg nem volt tervem a hétre, úgyhogy kezemet adtam rá - az akkori állapotomban szó szerint.

Aztán pár nappal később beállítottam hozzá a véletlenül sikeresen kinyírt fickó hullájával. Körülbelül 5 percig nézte Sinthea a hullát kikerekedett szemmel, mozdulatlanul, pislogás nélkül. Egy pillanatra megijedtem, hogy katatón állapotba került, pont mielőtt kifizetett volna. De ekkor felém nyúlt, felrántott az asztalra - olyan erővel, hogy az szét is tört, és azt hittem az egész emeletet viszi magával -, majd letépte a ruhámat és.... ja, lefeküdt velem. A kidőlt asztalon. A bűzlő, mocskos, szétroncsolt fejű hulla mellett. George R.R. Martin se találhatta volna ki jobban.

Így kezdődött hát a még szerintem is bizarrnak számító kapcsolatunk, ami kereken egy évig tartott. Ugyanis ekkor jött meg az asgardi szarvas Harry herceg, aki hazája trónját nem kaphatta meg, de úgy volt vele, hogy megelégszik a Földdel is. Sinthea pedig szinte teljesen belezúgott, szóval amilyen hirtelen felszedett, olyan hirtelen dobott is. Szó szerint, neki a szemközti épületnek.

A normálisnak még viccként is erős túlzással nevezhető kapcsolat végén pedig igazából nem tudtam, hogy szomorú legyek, vagy örüljek neki. Úgyhogy gyorsan túllendültem rajta, és a munkának kezdtem hódolni, aminek azért valamelyest használt a HYDRA-nál eltöltött év. Viszont szerettem volna az adminisztrációs problémákat elkerülni és a cégem szemmel tartását is hatékonyabban végezzni. Ezért kezdtem asszisztens keresésébe, ami hosszan tartott és nehéz volt, hiszen mégiscsak valaki olyan kellett, aki hosszú távon képes elviselni, ami néha még magamnak se megy.

De aztán találtam valakit. És ez a valaki ült ott velem az emlékben. Nem az a pszihopata vörös picsa, akinek csak kellék voltam, hanem valaki, aki tényleg szeretett. Akinek fekete haja volt, sárga szeme, akit világosszürke szőr borított, és akinek az orránál apró bajszocskák helyezkedtek el.

Nem Sinthea volt ott velem a domboldalon. Hanem Liho, akire végre újra emlékeztem. Az asszisztensem, akivel már kezdetben is szimpatizáltam, de aztán a Tűz harcosai elleni világutazós összecsapás közben melegedtünk össze. Igaz, hogy közben kiderült, hogy eredetileg Starknak dolgozott és engem tartottak figyelemmel, de na, túlléptünk ezen. ~Oké, nem akartam eddig beleszólni ebbe, mert bensőséges pillanat meg minden. De az OG regényünk parkolópályán van és még nem jutottunk el ehhez a történéshez benne, úgyhogy SPOILER ALERT!~

- Hallgatlak - mondta Liho megértően, miközben elengedte a bor felé nyúló kezemet, amit pedig szép lassan visszahúztam.

- A helyzet az... hogy... - próbáltam valahogy elmondani, de nehéz volt. Nem vagyok az önkifejezés nagy mestere, kivéve ha valakit melegebb éghajlatra kell küldeni. De aztán csak kinyögtem: - Nem nekem való az a munka! Egy kicseszett bérgyilkos vagyok, aki mások piszkos munkáját végzi, nem holmi hős!

Ekkor ismét a puha kezei érintését kezdtem érezni, de ezúttal nem a kezemen, hanem az arcomon.

Utána viszont a karmait éreztem, amit belemélyesztett az arcomba, majd közelebb húzta a sajátjához. Karmainál élesebb volt a tekintete, amivel közvetlen a szemembe nézett, mint aki a lelkembe akar látni és ott meggyőzni. 

- Akkor most figyelj szépen ide - szólt hozzám határozottan, szerintem pislogni se nagyon pislogott. - Amikor azok a tüzes barmok támadásba lendültek... ki is állította meg őket? 

- Hát... arra a munkára felbéreltek, ha emlékszel, ki is fizettek érte, szóval mindenképp megcsináltam vol... - Ekkor éreztem, hogy a karmok mélyebbre hatolnak az arcomban. - Jó, igen, én voltam!

- És ki mentette meg a Télapót, amikor a HYDRA elrabolta?

- Hát, ott én csak inkább segédkeztem, nem voltam teljesen aktív a végső csa... Jó, jó, én!

- És amikor a skrullok el akarták foglalni Kanadát, ki mért rájuk megsemmisítő csapást Ottawánál?

- Liho, megbeszéltük hogy soha nem hozzuk fel többé az Ottawában történt dolgoka... - rángottam meg az esemény okozta trauma visszatérése miatt, de Liho hajthatatlan volt, ismét mélyebbre eresztette a karmait - ÉN!

- Na - mondta Liho, miközben végre kiengedte a karmait az arcomból. - Látod, bérgyilkoshoz képest meglehetősen sok pozitív cselekedet írható a számládra. Még ha néha kétes alakokkal is dolgozol... de egy határt sose lépsz át.

- Oké, de ezt finomabban is közölhetted volna - feleltem, majd sziszegve az arcomhoz értem, oda, ahova az előbb még a karmait mélyesztette. Igaz, hogy regenerálódok, de fájni azért még fájt.

- Ó, nézd már, a kemény, rettenthetetlen és halálbiztos Deathwish-t leterít néhány karmolás! - jegyezte meg Liho gúnyosan, majd közelebb jött hozzám és csókolt lehelt a karmolás helyére. - Jobb már?

- Nem is tudom, talán még egy párszor megpróbálhatnád. Az jobban meggyőzne arról, hogy elfogadjam az ajánlatot - mosolyogtam rá sunyin, amit ő is viszonzott, majd ajkaink közeledni keztek egymáshoz. Már majdnem össze is értek, amikor egy hang zavart meg minket:

- A KURVA ÉLETBE! MOST BUKTAM 30 DOLLÁRT!

Mindketten felfigyeltünk a zajra, majd észrevettünk egy kis buckát, nem sokkal a piknikkosár mellett. Liho fogta és kosarastól elrántotta róla a plédet.

Akit pedig ott láttam, nos, rá szintén emlékszem, de bárcsak ő ne tért volna vissza a memóriámba. Ugyanis Howard, a kacsa feküdt ott összegömbölyödve, szárnyait a csőre elé téve - láthatóan megbánta, hogy ilyen hangosan kiadta magából az érzelmeit.

Már épp azon voltam, hogy kiadósan lecsesszem, ám meglepetésemre Liho gyorsabb volt nálam:

- Howard! Te mégis mi a búbánatos szart keresel itt?

 - Hát... én... izé... - hebegett Howard. Látszott rajta, hogy próbál valamit mentségére kitalálni, de aztán rájött, hogy ez hiábavaló. Úgyhogy végül egy nagy sóhajtás közepette előadta az igazat: - Fogadtam Johnnal 30 dollárba, hogy elfogadod-e az ajánlatot. Én persze arra tettem a pénzt, hogy nem, mert gondoltam csak nem lennél olyan hülye, hogy megpróbáld a dolgot. De a idiótaságod mindig alábecsülöm. ~Ilyenkor elgondolkodom, hogy lassan nyugdíjba vonulhatok, mert vannak elegen akik basztatnak helyettem is.~

Johnra is emlékeztem már. A pénzügyi tanácsadóm, aki egy baleset miatt hihetetlen erőre és ocsmányvörös bőrszínre tett szert. Mindig is úgy éreztem, hogy főleg a cégemből és az új "főállásomból" szerzett bevételek miatt tart ki mellettem... de az utóbbi néhány kaland során kezdem azt érezni, hogy tényleg számíthatok rá a bajban. A barátomnak éreztem - már amennyire egy hozzám hasonló elcseszett ember annak gondolhat valakit.

- Nos, így jár az, aki pénzmágussal fogad - jelentettem ki, majd azzal a lendülettel vissza is takartam Howardra a plédet. Próbált kacsakománk tiltakozni, ám ekkor én még rá is ültem, majd ügyet se vetve a hápogással megtűzdelt ordítozásra és káromkodásra, Liho felé fordultam: - Na, hol is tartottunk?

- Hmm, nem is emlékszem, segítenél felidézni? - mondta Liho félig mosolyra húzva a száját. És bár nem volt oda érte, ha a közeli ismerősökkel szemét vagyok - még ha ez a rohadék kacsa mindig meg is érdemli -, most eltekintett tőle. Az ölembe ült (újabb terhelést téve ezzel Howardra), és ajkaink összetapadtak, mint a Loctite-os fickó és a plafon.

Az emlék szép lassan elhalványult, majd visszatért a szoba, a kanapé és a Spitz Rum üvege, aminek a szája a pohár fölé volt tartva. Már épp belecsöppent volna egy csepp belőle, amikor is visszafordítottam az üveget. Belenéztem a vöröses folyadékba, amiben már nem a régi arcom tükröződött vissza, hanem a szétégett, eltorzult változat, ami valóban volt.

De életemben először... örültem neki.

Végre újra önmagam voltam, végre megint emlékeztem mindenre. ~Hát, mondjuk ami kellene emlék most nagyon, arra pont nem...~ A valódi életemre, ami bár nem volt ilyen agyoncicomázott, de szerettem. A valódi barátaimra, mert voltak, még ha néha sajnáltam is, hogy vannak. És a valódi szerelmemre, aki valahol kint van és jó eséllyel aggódik azért, hogy mi lehet velem. ~Amúgy a Liho-val való kapcsolatba belegondolva... basszus, nekünk furry fétisünk van?~

Erősen rászorítottam az üvegre, felemeltem a magasba... ~Várj, ne, ne, oké hogy nem baszunk be tőle, de igazad volt, jó érzés, meg drága is, vigyünk inkább magunkkal, légyszi, ne, ne, NE!~ ...és teli erőből a földhöz vágtam.

~......................................................BASZD MEG!~

- Ne idegeskedj már, gazdagok vagyunk, a kurva életbe már! Egy komplett borospincét tudnánk venni, ami '92-es Screaming Eagle Cabernet Sauvignonokkal van tele, és annak üvegje félmillió! Egy Spitz Rumot bármikor veszünk, nem gond...

Ám ekkor még nem sejtettem, hogy az üveg csörömpölése olyan hangos lesz, hogy ezt hallva Johann szélsebes léptekkel szalad be a szobába.

- Was passiert hier? Itt meg mi folyi... - dörrent be Johann, de aztán hamar meg is látta, hogy mi folyik itt: a piája. A padlón.

Finom kifejezés azt mondani, hogy Johann sokkos állapotba került, amit aztán a mérhetetlen düh váltott fel. Hiába próbáltam ugrásra kész állapotba kerülni, mire egyáltalán a gondolatot elültettem a fejemben, Johann már a torkomnál fogva csapott oda a falhoz. Pont annyira, hogy a ház oldala ne törjön ki, de nekem azért fájjon.

- Du Arschlock! HOGY MERTED SZÉTTÖRNI A FÉLTETT ÜVEG SPITZEMET?! Az az üveg többet ér mint a te szaros életed!

Épp csak megpróbáltam felkellni, de Johann már a torkomnál fogva nyomott megint a falhoz, majd egyre magasabbra és magasabbra emelt, mikozben szorítása is egyre erősödött. Próbáltam kiszedni magam belőle, de mit tehetek, a szuperkatona szérummal szemben tehetetlen vagyok.

~Nos, nekem volna egy ötletem, de ahhoz félre kéne állnod egy kicsit.~ Várj, mi....?

Átvettem hát gyorsan az irányítást Victor felett. ~Várj, mi a fasz?! Te ilyet is tudsz csinálni?!?~ Látom nem figyeltél eléggé akkor, amikor a kiütésed utáni önkeresésemről beszéltem. A te tudatod része vagyok, úgyhogy képes vagyok a teljes tested irányítani.

- Mi a... shortolás? - kérdeztem annyira hangosan Johanntól, amennyire a szorítás alatt csak tudtam. Ő először csodálkozva nézett azon, hogy miért érdeklődök efelöl, de aztán mintha kattant volna az agyában valami, belekezdett:

- Shortolás vagy rövidre eladás. Olyan pénzügyi eladási ügylet, különösen a tőzsdén, ahol az eladott pénzügyi eszközt az eladó csak kölcsönvette, vagy még azt sem, pusztán egy ígéretet ad el a megállapodás szerinti áron va.. va.. való teljesítésre. Azzal az elvárással köt az eladó shortoló ilyen ügyletet, hogy később, amikor a kölcsönzött papírokat vissza... kell... adnia, illetve teljesítenie... ke... kell, a megállapodás szerinti árnál alacsonyabb áron tudja majd megve... megve... Was? Honnan tudom én ezt?

Johann másik kezével a fejéhez kapott, mintha egy hatalmas migrén tarolta volna le, majd mikor megint rám tekintett, már egy másik szempárt vettem ott észre. Egy ismerősebbet, ami csodálkova nézte, hogy mi a fene történik.

- Victor... mi... hol vagyunk? Mi történik? Megint kloroformort öntöttél tej helyett a kávémba vagy mi?

- Várjunk... John? - kérdeztem meglepődve, miközben visszakaptam az irányítást a testem felett. A szemét, utálnivaló apósom... végig a legjobb barátom volt? Ez hogy lehet? ~Engedd meg, hogy megmagyarázzam:

A tudós fickó anno azt mondta, hogy több kísérleti alany is van rajtunk kívül. A tökéletes szimulációhoz nem csak a mi agyunkat vonták irányítás alá, hanem másokét is. Viszont még Sinthea sem lenne elég ügyes és erős ahhoz, hogy az öreg vörhenyest belecsalja egy ilyenbe, úgyhogy keresnie kellett valakit, aki "eljátssza" a szerepet. És minő szerencse, a te ismerősi körődben pont van valaki, aki majd mindenben az apjára ütött - kivéve az eszét, mert abból több van.

Ezután pedig azon gondolkodtam, hogy hátha azzal, hogy tőzsdei szakzsargont említek, rést ejtek rajta és előcsalom az igazi Johnt, mert már engem is kezdett kurvára zavarni a szorítás.~

- Mi... a fene? Hogy lehet normális az arcod? - tette fel John döbbenve a következő jogos kérdését, miközben végre elengedte a torkomát.  Sajnos ezt előbb tette meg, mint hogy lejjebb eresztett volna, így nagyot puffantam a földre. - Upsz, bocsi, nem akartam.

- Semmi gond, úgyis működik a regenerációm - mondtam, miközben a torkomat masszírozva felálltam, majd én kezdtem kérdezni: - Téged hogy csalltak lépre?

- Nos, ha jól emlékszem, kaptam egy üzenetet, miszerint egy befektető tetemes pénzzel szállna bele a Von Doom Industriesba. A doomcoinos kriptovalutánk bukása után - aminek létrehozását te erőltetted annyira - szükségünk is volt egy jó kis tőkeinjeikcióra, úgyhogy megbeszéltünk egy vacsorát Lombardi'sba, ám az asztalnál egy ismerős nő fogadott, egy egészen más aján... 

Ekkor John mindkét kezével a fejéhez kapott, mintha egy hatalmas migrén lenne urrá rajta, tekintete pedig kezdett megint átváltozni. Mint aki próbál harcolni azza, hogy ne kerüljön vissza a szimulációba, de nehezen megy neki. 

- Ne, nem, takarodj innen...Was passiert mit mir? Hör auf! Mi a fasz?! Honnan a szarból tudok németül?! Egyszer jártam Hamburgban, de az is 10 éve volt. Ich gelernt nie deutsch! Nem... Figyelj Viktor! - kiáltott hozzám John, miközben harcolt az ép eszéért. - Bármibe is kerül, nem adhatod át neki! Túl veszélyes fegyver az egy halandónak! Se...... miképp se...  sze......re....z....he...ti meg a...az...a kur....v...a... Vi.....

*CSATT*

Egy pillanat múlva John már a földön feküdt, eszméletlenül. Felette pedig ott állt dzsekiben, kezében egy immár meghorpadt piszkavassal... Wade.

- Azt a kurva élet, ne tudd meg mennyire vágytam már a sok öbölháborús sztorija után, hogy ezt megtegyem! Bár a te haverod, szóval gyanítom sejted milyen ez az érzés.

- Wilson? Te... végig magadnál voltál? - kérdeztem meglepődve, és bár nem hittem hogy valaha így fogok érezni, de örültem, hogy látom.

- Igen, a helyzet az, hogy próbáltak engem is manipulálni, kontroll alá vonni, de nem tudtak mit kezdeni velem. Nem véletlen, hogy mikor Xavier próbálta meg, agyhalált kapott. Három napnyi elektrosokk, hipnózis és Trump kampányvideók sorozatos nézése után viszont már nagyon untam az egészet, úgyhogy inkább elkezdtem megjátszani, hogy sikerrel jártak és rám adták ezt a szerepet. Úgyis akartam már indítani egy valóságshowt, ez meg rákészülésnek megfelelő.

- És hogy a fenébe kerültél ide? - kérdeztem, miközben John felé léptem és ránéztem. Nagy ütést kapott a fejére, még egy pukli is látszott a helyén, de semmi olyan, amit ne heverne ki.

- Azt mondták, hogy itt lesz a meghallgatás az új Doctor Strange-filmhez, én meg úgy gondoltam, jó belépő lesz ez az MCU-ba a harmadik filmem előtt. Akkor már kezdtem gyanakodni, amikor a büfében felszolgált ételek rosszabbul néztek ki, mint az írótok elméje ~Hé, az ő szidása kizárólag a mi privilégiumunk!~, de aztán ebéd közben láttam meg, hogy az evőeszközökön, a tálcán és még a szalvétán is ott volt a HYDRA logója.

Ekkor tűnt fel az is, hogy amúgy a castingosok mind egyenruhában voltak, de addig azt hittem, hogy nincs pénz statisztákra és nekik kell ezt vállalniuk. De már túl késő volt, a következő pillanatban már vagy 1000 altatólövedék tüskéje állt ki belőlem, én pedig nagyobbat koppantam a padlón, mint a Black Adam a mozikban.

Ezután kezdődött az agymosási rituálé, majd pedig megunva ezt elkezdtem játszani Wade bácsi szerepét. Szabadidőmben elkezdtem visszaolvasni az előző fejezeteket, hogy rájöjjek mi a hézag - időm volt rá az író sok kihagyása következtében. Ez alatt rájöttem, hogy ha kinyírod magad és regenerálódsz, akkor tán visszanyered az emlékezeted, úgyhogy át is jöttem, hogy megpróbáljalak rávenni. Meg élveztem is végignézni.

- Ha nem örülnék ennyire neked, most kinyírnálak. Meg van most fontosabb dolgom is: megtalálni a kiutat és azt, amiért az egész szarságot csinálták.

Azzal indultam is kifelé, ám ekkor éreztem, hogy valami felém repül. Gyorsan kinyújtottam a kezem és sikerült is elkapnom. A pisztoly volt az, amit találtam a fürdőben és amivel nemrég fejbelőttem magam. Gyorsan megnéztem a tárat, még volt benne 4 golyó.

- Erre még szükséged lesz. Most pedig fuss, Forest, én majd feltartom Sintheát és a csicskásait, ha visszaérnek.

- Wade... köszönöm - mondtam ki a két szót, amit életemben nem hittem, hogy együtt fogok használni, majd még egy pillantást vetettem rá, miközben ő a széttört Spitzes üveget megkerülve helyet foglalt a kanapén és bekapcsolta a TV-t. Ezután az ajtó felé fordultam és kiszaladtam a házból.

Végre kint voltam a kertben, és már rohantam is a kocsihoz, hogy minél hamarabb beindítsam és elhajtsak. Hogy hová? Azt nem tudtam, de csak van valami kiút ebből a szarfészekből!

Ám ahogy az autó ajtajának kilincséhez értem, meghallottam magam mögül azt a fülemet oly irritáló hangot a szomszédból:

- Ó, Viiiiiiiiiiiiiictoooooooooooor....

- ~NE! CSAK EZT A KIBASZOTT NŐT NE!~ - kiáltottuk egyszerre a belső hanggal, majd gyorsan rántottam egyet a kilincsen, de az ajtó nem mozdult. Teljesen elöntött az ideg, teljes erőből rángatni kezdtem az ajtót, az se érdekelt, ha kitépem a helyéről, csak el, el, EL INNEN!

Valószínűleg a kocsiajtó is megérezhette, hogy most a túléléséről van szó, így végre engedte magát és kinyílt. Én ennek úgy örültem, mintha a lottót nyertem volna meg ~Az összeset. Egyszerre.~, és már pattantam is volna be a székbe... amikor is egy női kéz ragadta meg a vállamat hátulról, körmeit majdnem teljesen beleállítva a vállamba. Próbáltam teljes erőmből kiszabadítani a vállamat, de nem bírtam, mintha egy kígyó tekeredett volna rá, olyan erősen szorította.

- De jó, hogy el tudtalak még csípni! - szólt Victoria nagy mosollyal az arcán, de én legkevésbé se tudtam most osztani az örömét. - Elfelejtetted volna, hogy segítened kell megjavítani a szerszámos faházat?

- Ööööö... - gondolkoztam, hogy hogyan mentsem ki magam a ~szó szerint~ szorult helyzetből. - Nem, de... közbejött valami fontos, szóval izé...

- Hát bármi is az, ennél nem lehet fontosabb - jelentette ki Victoria nemes egyszerűséggel, majd szép lassan becsukta a kocsiajtót és a kertje felé kezdett rángatni. - Holnaptól hatalmas zivatarokat mondanak a hét hátralévő részére, úgyhogy ma kell még gyorsan megcsinálnunk!

Én továbbra is próbáltam magam kirángatni a szorításából, mint valami hülye veszett fóka, de csak nem sikerült. Ő pedig halál nyugodtan elvitt a háza mögé, egy félkész faviskóhoz. Az oldalai már kész voltak, az ajtaja is a helyén volt, csupán a tető volt üres, az oda való deszkák az épületnek döntve várták, hogy a helyükre kerüljenek.

- Na, itt is volnánk! - mondta Victoria örömködve, majd végre elengedett. Ez lett volna a tökéletes alkalom, hogy lelépjek a francba... de egyszerűen semmi erőm nem volt hozzá. Ennyire kimerített volna az agymosott John torokszorítása?

Victoria ekkor gyorsan eltűnt, majd egy kalapáccsal és egy doboz szeggel lépett elő, amiket a kezembe nyomott. - Ez minden ami kell. A deszkákat ott találod oldalt. Én közben bemegyek, főznöm kell, majd ha kész vagyok hozok egy adagot neked is. Akkor... jó munkát! - mondta, miközben továbbra is azt az idióta mosolyát mutatta, majd fogta magát és besietett a házába.

Én meg csak álltam ott ledöbbenve, percekig csak néztem ki a fejemből, próbáltam feldolgozni a történteket. Aztán felkiáltottam:

- Oké... ez meg mégis mi a baszottfaszú kurva élet volt cseszdmeg?!!!!!!! -fakadtam ki, miközben artikulálatlan ordításokat adtam ki magamból.

~Hát... ha ez megnyugtat, akkor én se tudom.~

- Nem, kurvára nem nyugtat meg! Egy kicseszett bűnszervezet, amit az őrült exbarátnőm irányít elraboltatot, kimosta az agyam, és egy kamuvilágba zárt, hogy kiszedjenek belőlem valamit, amire kurvára nem emlékszem! Ebben a szarban raboskodtam hetekig, míg egy kicseszett fejlövés végre kiszabadított, aztán ahogy végre eltakarodnék, a világ legidegesítőbb szipirtyója gond nélkül elkap és munkára fog! Kibaszottul nem vagyok nyugodt, baszdmeg!

Ingerültségemben fogtam, és teljes erőből a földhöz vágtam a kalapácsot. Ennek hatására viszont a becsapódás által egy jókora adag föld is felverődött, egyenesen bele az arcomba. Ezt egy adag baszdmegelés követte, majd elkezdtem szép lassan, ütemesen beszívni és kifújni a levegőt, hogy megnyugtassam magam.

~Na, kiadtad magadból? Jobb már?~

- Fogjuk rá - mondtam, miközben tovább folytattam a ki- és belégzést, míg elég nyugodtnak nem éreztem magam. 

~Na, szuper. És se zöld óriássá, se twerkelő amazonná nem váltál - hálisten, azt elég volt egyszer átélnem. Visszatérve a helyzetünkre nekem van egy teóriám.~

- Nagyszerű, az pont eggyel több, mint ami nekem van. Szóval ki vele!

~Nos, szerintem az az oka az előbbi történéseknek - azt leszámítva, hogy az írónk egy barom -, hogy a HYDRA megint okosabbnak bizonyult a szokásosnál. Gyanúm szerint felkészültek arra, hogy esetleg felszabadul a tudatod, és beépítettek egy végső "védelmi gátat". Ebből pedig addig nem szabadulsz, amíg ezt a rejtett emléket felszínre nem hozod.~

- "Védelmi gát"? "Védelmi gát"? - kérdeztem vissza, miközben kínomban röhögni  kezdtem. - Komolyan? Egy éve szenved ezzel az egy kicseszett fejezettel és ez a legjobb, ami eszébe jutott? A "védelmi gát"? 

~És te ezen még meglepődsz? Csoda, hogy egyáltalán be bírta fejezni ebben az évtizedben. Legalábbis remélem, hogy közzétette és nem magában olvasgatja piszkozatként.~

- Tudod mit? Hagyjuk, inkább próbáljunk rájönni, hogy mi lehet ez az emlék. És közben ha már itt ragadtunk... akkor csináljuk ezt a szart is. - Azzal felszedtem a kalapácsot a földről és a kis tákolmány felé vettem az irányt. Felkaptam egy deszkát a kupacból, majd az épületnek döntött létrán elkezdtem felmászni az épület tetejére. Ha már itt ragadtunk, gondoltam akkor már csináljuk meg ezt a szart, hátha ezzel közelebb kerülök a kijutáshoz.

~Oh istenem, hova a szarba süllyedtünk... Pedig eddig se voltunk magasan!~

- Hagyd már, nem olyan szar ez! - mondtam, miközben nagyban szegeltem fel a deszkákat. - Emlékszel, amikor Skandináviában probáltunk levadászni egy ügynököt, közben meg szaunákat építettünk?

~Mármint amikor egy medve leharapta a kezünket és meg kellett várnunk, amíg kiszarja, mert abba rejtettük az adamantiumgolyókat? Ja, azt próbáltam inkább elfelejteni.~

- De azért házat építeni jó volt Skandináviában, valld be! - mondtam, majd azon gondolkodtam, hogy miért nem pontosítottam Finnországra, miért Skandináviaként mondtam. Valamiért ennek jobban tetszett a kiejtése. Skandinávia. Skandinávia. Skandinévia. Skandidinávivia. Skadinávia. Skadivia. Skadi...Skadi...

És ekkor történt meg. A nagy felismerés. Az izmaim teljesen ellazultak, ahogy a döbbenet ráült az arcomra. A kalapács kiesett a kezemből, a szögek leverődtek és kiszóródtak. A tetőlap, amit most akartam felerősíteni, szép lassan lecsúszott, majd csattanással érr földet.

Már nem tartort vissza semmi erő, teljesen szabadnak éreztem magam. Szépen lassan lesétáltam a létráról, majd sietve indultam vissza a kocsim felé.

~Hé, héló, én is itt vagyok! Elmondanád, mi folyik itt?~

- Már tudom! Tudom, mit keres annyira Sinthea!