-Ééébresztőőő - hallottam valahonnan a távolból egy női hang keltegetését. Kellemes volt, édes, normál esetben fel is tápászkodtam volna rá.
De most nem akartam felkelni. Épp csodás álmot láttam: a Bosszúállók 4. díszbemutatóján sétálok be a vörös szőnyegen, nyomomban tapsvihar és a rajongók éljenzése. Nem szívesen másztam volna ki ebből a rendkívüli révülésből, de aztán rájöttem, hogy nélkülem nem igazán kezdődhetne el a történet, az pedig nem izgalmas, hogy az álmodozásaimat olvassátok.
Így végül nagy nehezen kinyitottam a szemem, és elkezdtem feltápászkodni a dolgozószobám közepére dobott fotelről. Szerettem itt pihenni, megnyugtató volt hátradőlve csodálni a falon lógó különböző gyilkolóeszközöket, melyek nagy részét én magam készítettem, néhol pedig értékes trófeáim voltak kiaggatva. Ilyen volt egy skrull levágott feje, Hulk letört körömdarabja és Deadpool egyik levágott ujja - utóbbit jó ideje terveztem a raktárba vinni, mert inkább csak dühített, hogy ez volt a legnagyobb eredmény amit azzal a szarrágóval szemben el tudtam érni.
Ennek ellenére megnyugtató volt ezt látni, mivel ilyenkor el tudtam lazulni és a belső hang se csesztetett folyton - ami most pláne igaz, hogy szegény valamilyen érthetetlen mód sikeresen megfá.. ~HAPCI!~ Egészségedre. ~Köszönöm.~
Szóval néha az itteni pihenés közben el is aludtam, mint a mostani esetben, amíg a zajra fel nem keltem. El is csoszogtam az ajtó felé egy száll papucsban és hálóingben ~Ami alatt amúgy ott volt a jelmez, szóval nem tudom minek hor.... HAPCI!~ és résnyire kinyitottam az ajtót. Ó, és egészségedre.
Az ajtóban pedig drága asszisztensem, helyettesem, rendfentartóm és számos egyéb pozíciót betöltő macskabarátnőm, Liho állt talpig felöltözve.
- Na, csakhogy felkeltél - vetette oda, miközben a belső hanggal egyetértve furán nézett a hálóing alá is felvett egyenruhára, ám erre irányuló megjegyzéseit nem tette szóvá. - Gyere, el kell kezdenünk a szervezést.
- Jó reggelt, édesem - köszöntöttem az én drága cicuskámat bágyadtan, álmatagon, míg meg nem hallottam a szervezés szót. Ekkor rögtön felpattant a szemem, mert sejtettem minek jött el megint az ideje, így félve meg is kérdeztem: - Minek a szervezését?
Reméltem, hogy nem azt mondja amit várok, hogy más eseményt szervezünk meg: egy vacsorát, egy filmezést, esetleg egy vad éjszakát az ágyban ~Éééés tessék, máris merevedésed van. Legalább Karácsonykor hagyhatnád ezt a perverzséget.~, vagy bármi mást. De sajnos azt a választ kaptam, amire számítottam:
- Hogy hogy mit? Hát a karácsonyi ünnepséget! - mondta lelkesen, mire én gyorsan magamra akartam csukni az ajtót. De sajnos hirtelen gyorsasággal ~Avagy "egy macska fürgeségével"~ megállított ebben. - Legalább az idén ne próbálj meg eliszkolni előre, úgyse sikerül soha.
- De... De.... Öööö.... Épp... fontos dolgom akadt. Egen, rendkívül fontos, halaszthatatlan, megkerülhetetlen, szóval nem fogok tőle ráérni - próbáltam magam kimagyarázni gyorsan a helyzetből. Persze ez az eddigi években se működött, de a remény hal meg utoljára.
- És mégis mi az a halaszthatatlan dolog? Hogy száhuszonnegyedszerre is megnézd a Karácsonyi Lidércnyomást?
- Öööö.... Neeeeeeeeeeeeeemmmmm..... - mondtam sunnyogva, ám ekkor a hátam mögül megszólalt a film elején hallható This is Halloween című zeneszám. Ekkor beletörődve sorsomba végtelenül nagyot sóhajtottam és kitártam az ajtót.
Ezek után az előszobába mentünk, ahol Liho a kanapéra ült, míg én a tőle balra lévő fotelbe hüppentem. Nem mondom, van olyan kényelmes mint a dolgozószobámba lévő, de annak hangulatát nem tudja visszaadni. Ő közben elővette papírosát, amire a terveit írta fel, mire én megkérdeztem: - Muszáj? Nem lehetne hogy idén elmaradjon?
- Nem! - jelentette ki a szokottnál is szigorúbban. Valamiért a karácsonyi ünnepség szervezése nagyon fontos volt a számára, így ennek megsértése komoly veszélyeket jelentett még rám is. - Ez a Von Doom Industries legnagyobb és legfontosabb jótékonysági rendezvénye. Minden évben ekkor a cég bevételének egy részéből ajándékokat adunk a rászorulóknak, bemutatunk egy a családok számára gyártott terméket, felállítunk egy nagyon magas feldíszített karácsonyfát és ráadásul azon kivételes események egyike, amikor is te mint a cég hivatalos tulajdonosa a nyilvánosság elé lépsz és beszédet mondasz.
- Igen, tudom, de akkor is kényelmetlen nekem kiállni a rengeteg ember elé és dumálni giccses dolgokról, meg minden. Nem csinálhatná valaki más? - kérdeztem reménykedve, de sajnos tudtam, hogy ez veszett ügy.
- Nem, mivel ez a te kibaszott céged! - mondta kissé ingerülten, de szinte azonnal visszaváltott nyugodt hangnembe. - És a céged emberei számítanak még rád, különben már rég kitúrtak volna belőle.
- Jó, rendben végigcsinálom - engedtem végül Lihonak, akinek szemei rendkívüli vidámságot tükröztek ekkor. - De csak miattad és csak egy feltétellel: hagyjuk ezt a tervezést, nincs kedvem hozzá. Úgy szervezed meg az egészet, ahogy akarod, teljes szabad kezet kapsz.
- Óóó, úgy szeretlek - mondta, miközben egyetlen ugrással az ölembe termett és megcsókolt a maszkon át. - Akkor gyorsan meg is kezdem a dolgok előkészítését. Beszerzem a fát, előkészítem a díszeket, megvarrom neked a Mikulásruhát...
- Persze, persze, csak tessék - mondta mosolyogva, hisz mikor ő örült én is örültem. De aztán megakadt a fülem egy bizonyos ponton: - Várj, milyen Mikulás ruha?!
- Késő, már beleegyeztél - mondta gúnyosan, még a nyelvét is kiöltötte egy pillanatra. - De meg kéne beszélnünk az utána lévő karácsonyi ünnepséget, ami itthon lesz tartva.
- Ööö... Szerintem az nem lesz semmi extra, csupán beülünk a tűz elé, összebújva, esetleg ruha nélkül... ~Hé, mit mondtam a perverzsé... HAPCI!~ Egészségedre. ~Köszönöm.~
- Szerintem viszont összehíjuk mindkettőnk közeli baráti körét és közösen is megünnepelhetnénk - vetette fel... illetve dehogy vetette, kész tényként közölte. - Én már le is beszéltem a barátaimmal és elég sokan ráérnek, már csak neked kell ezt tenned.
- Bocsáss meg a zavarásért, deee.... nekem kit is kéne meghívnom? - világosítottam fel kedvesemet az igencsak egyszerű ténnyel: nekem nem igazán vannak barátaim. Mert igen, a munkám során kifejezetten sokrétű kapcsolatot építettem ki különböző szervezetekkel a világ minden pontján és terén, akiket jól fel is tudtam használni a céljaimra. ~Sörfőzdével még nem, de már az is munka alatt va... HAPCI!~ Egészségedre. Szóval kapcsolataim szép számmal akadtak, de az egyetlen személy Liho kivételével akivel baráti szintű csevejeket tudtam folytatni az itt prüszköl a fejemben.
- Na, ne mond hogy nincs senki akit meg tudnál hívni! - mondta ő mosolyogva, de látva komolyságomat és komorságomat ~A maszk alatt?~ az egész kezdett átváltani kínos mosolyba, ami feloldásaként próbált találni valakit, akit barátként tudna nevezni. - Mi a helyzet Floricával?
- Ó tényleg, a drága Florica - jutott is eszembe munkatársam, aki egy poroltóval képes minden bajt elrendezni. - Még mindig a Starsmore-ral való összecsapást heveri ki. ~Amit még mindig nem írt meg az író, szóval jó lenne sietnie.~
- Még mindig? - vonta fel Liho a szemöldökét. - Már másfél éve annak az eseménynek!
- Ó, az már lassan új rekord. Merthogy nem először játssza el: az Ottawában történt skrullos balhé után két évre vonult pihenőre, és erre még rájött 3 hónap a pszihiátrián is.
- Rendben, szóval ő kilőve. És mi a helyzet... Kábellel?
- Ő még mindig haragszik rám az időutazós balhé miatt - jutott eszembe a tavasszal kijött novella végén kezdődött utazgatás esete. ~Az erről szóló novellát is várjuk, hogy a kedves író végre összedobja.~
- És az a kacsanyomozó, mi is a neve... Howard?
- Na, rá meg én haragszom nagyon. Őt max úgy látom szívesen, ha ő lesz a főfogás - gondoltam bele ínycsiklandva, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg gyomorrontást kapnék tőle.
- Valaki csak van... John! - jutott hirtelen eszébe egy használható személy neve. - Ő szerintem biztos ráér!
- Ó mármint Johnra gondolsz, drága pénzügyi tanácsadómra, a milliomos "kapitalista Vörös Koponyára", aki túl elfoglalt a csili-vili életével és aprólékos dolgaival olyan szinten feltölti az egóját, hogy másra rá se ér?
- Csak úgy megemlítem, hogy ennek a Johnnak érzései is vannak, amiket most eléggé megsértették - hallatszott egy harmadik hang, és hirtelen meg is jelent az emlegetett szamár fürdőköntösben, szájában egy fogkefével. Látogatása olyan váratlanul ért, hogy hozzávágtam a fotel karfáján heverő poharat, amit azonban ő pont időben elkapott. - És ezzel szerintem viszonoztam azt, amit te okoztál nekem a legutóbbi látogatásoddal.
- Ez még nem magyarázza meg azt, hogy mi a kénköves faszt csinálsz a lakásomon?! - kérdeztem, hisz nem sűrűn jár a lakásomra, a pénzügyi konfliktusokat nála szoktuk megbeszélni.
- Nem volt meleg víz és áram a körzetemben, szóval gondoltam átugrottam. De egyébként a macseknak adok igazat, azért akad jó pár ember akit el tudnál hívni és el is jönne a dologra, csak akarnod is kellene ilyet találnod.
- Rendben Mr. Vöröske, akkor mond csak: kit hívjak el?! Tán a Sint, a volt barátnőmet aki jól kibaszott már velem és a hülye aggancsszarvas fasztudjamostéppehovatartozó haverját?! Esetleg rögtön Deadpoolt, hátha sikerül elbasznia a Karácsonyom is?! Sőt, ha már itt tartunk, hívjuk rögtön meg Starkot, biztos kurvára fog örülni annak, hogy a páncélját ellopó fazonnal talál...
*CSATT* Ekkor hirtelen jól pofán vágtam magam. ~Ha nem vennéd észre te egomán faszkalap én éppen betegeskedek, szóval fejezd be a kicsinyes nyavalygásodat, hogy szóljon is valamiről ez a novella.~
- Izé... bocsánat a kirohanásomért. Aaaa reggeli kávém előtt mindig feszült vagyok - azzal kivettem John kezéből a kávésbögrém, felhúztam a maszkom és rögvest fel is hörpintetem. ~És komolyan hozzávágtad a kávét szegény vörhenyeskéhez, mikor ennyire fontos neked?~ Hát na, idegállapotba voltam, de a kávé hatására megint kezdtem tisztán gondolkodni. - Á, máris jobb.
- Nem tesz semmit, már hozzászoktam - mondta John teljes nyugodtsággal. - Amíg nem változol át egy tomboló zöld szörnyeteggé én elviselem.
- Egyébként küldtem neki meghívót kiváncsiságból - mondta Liho Starkra célozva. - De azt mondta, épp fontosabb dolga van aznapra.
- Hát persze. Stark helyében nekem a vécépucolás is fontosabb lenne a velem való találkozáskor. De az a helyzet, hogy rajtatok kívül senkit se tudnék meghívni - vallottam be a szomorú tényt. - Sajnos a kapcsolataimmal nem igazán vagyok olyan viszonyba, hogy a házamba hívjam őket, családtagjaim meg nincsenek, akiket meghívhatnék. A szüleim kiskoromban haltak meg, és a túlvilágon annyi lelket kértek a Karácsonyra való ideiglenes látogatásukért, amennyit nem tudnék összeszedni. A távoli rokonaimnak meg még a címét se tudom, amire kiküldhetnénk a meghívókat.
- Na, utóbbiban tudtam segíteni pár kapcsolatom megmozgatásával, és ki is küldtem a meghívót egy távoli unokatestvéremnek - mondta Liho, aki ekkor az órára nézett és hirtelen felállt. - Basszus, nekem sietnem kell a céghez, hogy megkezdjük a szervezéseket. Akkor még gyorsan elhadarom, hogy elfogadta a meghívást és holnap ki kellene menni érte a reptérre.
- Ó, egy angyal vagy szívem - mondtam az én kis cicámnak, aki már nagyban öltözködött, de egy hirtelen sugallat ~Értsd: én.~ hatására jobbnak láttam még megkérdezni: - És ki ez a rokon.
Liho már épp az ajtón lépett ki, de előtte még kiejtett egy szót, ami rendkívül baljólatúan hangzott: - Robert.
Ezután kilépett az ajtón, becsukta azt és ment is tovább. Én meg csak álltam egy helyben, ledermedve, ereimben megfagyott a vér, hirtelen pedig egy libabőrös érzés is átfutott rajtam. Nem tudom meddig álltam én így szótlanul, miközben ezt az egy szót emésztgettem, de egy idő után megszólaltam:
- Ne. Ne. Ne, ne, ne, nenenenenennen, NE! Akárkit, csak őt ne! Inkább felhívom Kábelt, inkább jöjjön Howard és Loki együtt, karöltve, csak ne kicseszett Dr. Doomot lássuk vendégül! Még Wade Kibekúrt Wilsont is szívesebben látnám ittho... ~Khm-khm, ugye tudod most mit kezdtél el mondani?~ Ó, igen, nála lentebb nincsen. Akkor mégse annyira rossz.
- Ööööö, bocsáss meg hogy megzavarlak mérhetetlen kiakadásod közben, de... ki a faszom az a Robert? - kérdezte meg John teljesen logikusan, mivel az unokatestvéremről nem igazán beszéltem még senkinek se.
- Majd holnap megtudod, John. Majd mind megtudjátok - feleltem baljóslatúan, miközben visszasétáltam a dolgozószobámba, hogy fotelembe telepedve ismét a nyugalom szentélyébe ringassam magam. Mert Bobhoz szükségem is lesz a nyugalomra.
Hát, nem éppen a legnagyszerűbb kezdése ez egy karácsonyi történetnek... de majd meglátjuk, hátha meglep minket az író. Addig is a holnapi viszont látásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése