Három óriásplakát Ebbing határában(Three Billboards Outside Ebbing, Missiouri)
Rendező(k): Martin McDonagh
Író(k): Martin McDonagh
Főbb szereplők: Francis McDormand, Woody Harrelson, Sam Rockwell, Caleb Landry Jones, Zeljko Ivanek, Clarke Peters, Kerry Condon, Peter Dinklage
Eredeti megjelenés: 2017. december 1.
Magyar bemutató: 2018. január 25.
Martin McDonagh. Az ember, aki képes volt egyetlen filmmel totálisan szétzúzni a lelki világomat.
Már van pár éve, hogy megnéztem itthon az In Brughes-t (avagy legendásan horribilis magyar címén az Erőszakikat), ami brutálisan kiborított, és a zenéi a mai napik könnyfakasztóak. Sokan vígjátékként tekintenek rá, és amúgy tele van jó poénokkal és idézhető szövegekkel, de engem eszméletlenül bevonzott a hangulata. McDonagh a 2008-as In Brughes után csupán két filmet készített (meg azért színdarabokat is): a 2012-es A hét pszihopata és a si-cut és a 2017-es, de hozzánk csak 2018-ban megérkezett Három óriásplakát Ebing határábant. Előbbit sajnos még nem tudtam megnézni - de igyekszem pótolni -, a másikat viszont osztályfőnökünknek köszönhetően ingyen megnézhettük az osztályommal.
Adott Mildres Hayes (Francis McDormand), akinek lányát megölték és megerőszakolták, de a tettes még mindig szabadlábon van. Aztán egy nap az úton, ahol senki se jár lát három hirdetőtáblát, amit évtizedek óta nem használnak, ő pedig kibérli őket, hogy ezzel hírverést csapjon az esetet és ösztönözze a rendőrfőnököt Willoughby-t (Woody Harrelson) a nyomozásra. A városban nem sokan szívlelik ezt, mivel szeretik a rendőrfőnököt, ráadásul az halálos beteg is, ami tovább rontja Mildred fényét. Aztán a plakát hatására kezdenek egyre jobban elszabadulni a dolgok, aminek közepében ott van a rasszista Dixon rendőr (Sam Rockwell), aki szép lassan kezd el átalakulni.
Hát hol is kezdjem... Végignéztem a filmet és pontosan ugyanazt éreztem mint az In Brughes-nél: az eszméletlenül jól működő poénok ellenére a szívem szakadt szét, ami köszönhető a film ismét magával ragadó atmoszférájának - még ha nem is annyira, mint az In Brughes esetében. Csak egy rendező tudott ennyire atmoszférájával magával ragadni, mint McDonagh, és az bizony Christopher Nolan. (Nem mellesleg mindketten Londonban születtek. Lehet ott valami a levegőben...)
A történet összerakott, nem véletlenül ezt a filmet választotta az etika tanár megnézésre. A karakterek valódi problémákkal küzdenek, és egyik sincs igazán negatívként beállítva. Nincs jó és gonosz, csak emberek, akiket valamilyen sérelem ért és próbálnak túllépni rajta. Az In Brughes-höz hasonlóan ez is lezáratlan befejezést kapott, ami pár osztálytársamat zavarta, én viszont elégedett voltam vele.
Az akció... nos, arról nem igazán lehetne beszélni. Nagy akciók nem voltak - ami volt az is nagyrészt Dixonhoz köthető -, de ettől a filmtől nem is várna ilyet az ember. Am volt, az viszont remek volt
A zene... ugyanaz a Carter Burwell felelős a film aláfestéséért, aki az In Bruges zenéjét is szerezte (meg ahogy láttam a Coen-filmográfia nagy részének is), és ez rendkívül érződött rajta. Ugyanúgy bevonz a zene és a filmtől függetlenül is működik, de nem szívesen hallhatja az ember, mert képes érzelmileg szétcseszni. Jelenleg nálam ez az év zenéje, szóval magasra van téve a léc a többi filmnek.
És akkor a szereplők:
Bevallom őszintén én sajnos a főbb szereplőkkel csak 1-1 filmben találkoztam (legalábbis amiben kifejezetten emlékszem rájuk). Francis McDormand-nél ez az Égető bizonyíték című Coen-film, ami nekem annyira nem jött be, de McDormand viszonylag jól alakított benne. Itt viszont frenetikusan alakította az anyukát, aki igazságot akar szolgáltatni a maga módján. Ugyanakkor nagyrészt úgy tűnik, mintha nem a lánya gyilkosa miatt csinálná mindezt, hanem azért, hogy kiengedje magából a saját maga iránt érzett gyűlöletet, mivel úgy érzi, hogy az ő hibája is a lánya halála. Ezért a szerepért megérdemelte McDormand az Oscar-díjat.
Ugyancsak kiemelkedő alakítást nyújt Woody Harrelson, akivel én eddig kifejezetten csak a Zombieland-ben találkoztam, de már ott is bírtam az ipsét. A filmről előzetesen tudott dolgok alapján azt gondoltam, hogy majd ő lesz a film fő negatív karaktere, de - ahogy az In Brughes-ben Raph Fiennes - nem lett annak beállítva, sőt, még el is ismeri a későbbiekben, hogy jó húzásnak találja a nő plakátjait. A filmben van egy jelenete, amivel engem megkönnyeztetett - amire a Logan - Farkas óta nem igazán volt nálam példa -, ami csak még inkább emel a karakteren. Írt továbbá három levelet is három szereplőnek, amik legalább olyan fontosak a történet szempontjából, mint a címadó három óriásplakát.
McDormand-hoz hasonlóan megérdemeltnek - ha nem megérdemeltebbnek - tartom az Oscar-t Sam Rockwell-nél, akivel a Vasember 2-ben találkoztam, ahol Justin Hammer-ként kis híjján képes volt ellopni a show-t Robert Downey Jr. elöl, ami nem kis szó. Az ő karakterével tudtam talán a leginkább együttérezni, a rengeteg sérelmet dühként magába folytó Dixon rendőrtiszttel, aki n**erkínzással (párdon, színesbörőkínzással, ahogy volt szíves felhívni rá a figyelmet) és mások bántásával próbálja ezt kiadni magából. Saját dühkezelési gondjaim miatt teljesen megértettem a gondjait, és bár a film egyik fő humorforrása volt talán ő ment át a legnagyobb jellemfejlődésen.
Ők voltak a film középpontjában és a történet leginkább róluk szólt, de azért a mellékszereplőket sem volt gond. Külön öröm volt látni Zeljko Ivanek-et, akit a 12 majomban és a Lost - Eltűntekben is kedveltem a rövid szerepében, és aki itt egy picit nagyobb szerepet kapott. A dicséret jár még Peter Dinklage-nek - akinél azért gondolkoztam, hogy ez most tényleg ő e -, John Hawkes-nak, Abbie Cornish-nak, Lucas Hedges-nek, és úgy nagyjából az egész stábnak.
Öszességében: ezt a filmet kár kihagyni. Sajnos már nem játszát a mozik, de akár DVD-n, akár letöltve megéri beszerezni, mert érdemes legalább egyszer végigülni. Ajánlott társaság is hozzá, mert a nézés után jót lehet velük beszélni rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése